Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk elmélkedésünket a tízparancsolatról, a bálványimádás témáját boncolgatjuk, amelyről múlt héten is beszéltünk. Ma tehát újra ezt a témát vesszük elő, mert nagyon fontos behatóan ismernünk. Kiindulópontunk a legismertebb bálvány, az aranyborjú lesz, melyről a Kivonulás könyve beszél (Kiv 32,1–8), hallottunk is egy részletet belőle. Ez a jelenet egy konkrét helyszínen zajlik, ez pedig a puszta, ahol a nép várakozik Mózesre, aki felment a hegyre, hogy megkapja Isten útmutatásait.

Mi a puszta? Olyan hely, ahol átmenetiség és bizonytalanság uralkodik. A pusztában, a sivatagban semmi sincs: nincs víz, nincs élelem, nincs menedék. A puszta az emberi élet képe, mely bizonytalan jellegű és nincsenek sérthetetlen biztosítékai. Ez a bizonytalanság elemi szorongást kelt az emberben, amelyre Jézus az evangéliumban utal: „Mit eszünk? Mit iszunk? Mibe öltözködünk?” (Mt 6,31). A sivatag ezek iránt kelt elemi szorongást.

A pusztában pedig történik valami, ami kiváltja a bálványimádást: „Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről” (Kiv 32,1). Negyven napig fenn maradt, az emberek pedig elveszítették türelmüket. Hiányzott számukra a vonatkozási pont, aki addig Mózes volt: az irányító, a főnök, a megnyugtató vezető, és ez kibírhatatlanná vált számukra. Akkor a nép látható istent kér – ebbe a csapdába esik bele a nép. Látható istent kér, akivel azonosulni tud, és aki segíti a tájékozódásban. Azt mondják Áronnak: „Készíts nekünk istent, aki együtt jár velünk!” „Csináljunk magunknak főnököt, csináljunk vezetőt!” Az emberi természet menekül a bizonytalanság elől – a bizonytalanság a puszta –, és „csináld magad” vallást keres: ha Isten nem teszi láthatóvá magát, csinálunk egyet, a magunk mértékének megfelelőt. „Egy bálvány előtt nem kockáztatjuk, hogy megszólal és arra hív, hogy lépjünk ki biztonságos kereteink közül, hiszen a bálványoknak »van szájuk, de nem beszélnek« (Zsolt 115,5). Így megértjük, hogy a bálvány arra irányuló törekvés, hogy önmagunk legyünk a valóság közepe, miközben saját kezünk alkotását imádjuk” (Lumen fidei enciklika, 13).

Áron nem tud ellenállni az emberek követelésének, és aranyborjút készít. A borjúnak kettős jelentése volt az ókori Közel-Keleten: egyfelől termékenységet és bőséget, másfelől energiát és erőt jelentett. Mindenekelőtt azonban az volt fontos, hogy aranyból van, vagyis a gazdagságot, a sikert, a hatalmat és a vagyont szimbolizálta. Ezek a nagy bálványok: siker, hatalom és vagyon. A mindenkori kísértések! Ez tehát az aranyborjú: mindazon vágyak szimbóluma, amelyek szabadsággal kecsegtetnek, valójában azonban szolgaságba döntenek. Mert amit bálványozunk, az mindig szolgaságba dönt. Elbűvöl, te pedig mész utána. A kígyó bűvölete: a kígyó nézi a madárkát, a madárka pedig mozdulni sem tud, így a kígyó bekapja. Áron tehát nem tudott ellenállni.

Minden abból fakad, hogy képtelenek vagyunk elsősorban Istenben bízni, őhozzá kapcsolni biztonságunkat, engedni, hogy ő adjon igazi mélységet szívünk vágyainak. Pedig ez lehetővé teszi, hogy a gyengeséget, a bizonytalanságot, az átmenetiséget is elviseljük. Az Istenhez való kapcsolódás erőssé tesz minket a gyengeségben, a bizonytalanságban és az átmenetiségben is. Isten elsőbbsége nélkül könnyen bálványimádásba süllyedünk és megelégszünk szánalmas biztosítékokkal. Olyan kísértés ez, amelyről állandóan olvashatunk a Bibliában. Gondoljátok csak át: Istennek nem kellett nagy erőfeszítést tennie, hogy a népet kiszabadítsa Egyiptomból; a hatalom és a szeretet jeleivel vitte azt végbe. Ahhoz viszont nagy erőfeszítést kellett tennie, hogy Egyiptomot kiszakítsa népe szívéből, vagyis hogy kitörölje a bálványimádást a nép szívéből. És ő továbbra is azon munkálkodik, hogy kitörölje azt a szívünkből. Ez Istennek a komoly erőfeszítése: kitörölni „azt az Egyiptomot”, melyet magunkban hordozunk, megszüntetni a bálvány bűvöletét.

Amikor valaki befogadja Jézus Krisztus Istenét – azét a Jézusét, aki gazdagból szegénnyé lett értünk (vö. 2Kor 8,9) –, felfedezi, hogy saját gyengeségünk elismerése nem az emberi élet csapása, hanem annak feltétele, hogy meg tudjunk nyílni az előtt, aki valóban erős. Ekkor a gyengeség kapuján belép Isten üdvössége (vö. 2Kor 12,10); saját elégtelenségének erejében az ember megnyílik Isten atyasága előtt. Az ember szabadsága akkor születik meg, amikor engedi, hogy az igaz Isten legyen az egyetlen Úr. Ez pedig lehetővé teszi, hogy elfogadjuk saját gyengeségünket, és elutasítsuk szívünk bálványait.

Mi, keresztények a megfeszített Krisztusra tekintünk (vö. Jn 19,37), aki gyenge, megvetett, minden birtoklástól megfosztott. Őbenne pedig az igaz Isten arca, a szeretetnek a dicsősége és nem a megtévesztő csillogásé tárul fel. Izajás azt mondja: „Sebei hoztak nekünk gyógyulást” (Iz 53,5). Egy olyan ember gyengesége által nyertünk gyógyulást, aki Isten volt. Az ő sebei által. És gyengeségeinkből meg tudunk nyílni Isten üdvössége előtt. Gyógyulásunkat attól kapjuk, aki szegénnyé lett, aki elfogadta a kudarcot, aki teljesen magára vette mulandó létünket, hogy betöltse azt szeretettel és erővel. Ő feltárja előttünk Isten atyaságát. Esendőségünk Krisztusban többé nem átok, hanem az Atyával való találkozás helye, egy magasból származó erő forrása.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír