„Vigasztalás forrásai nekünk, egykori diákjainak az ő írásai, melyek meggyőződésem szerint az egész Egyház javát szolgálják” – írta a pápa a 2 ezer oldalt kitevő Írások előszavában.

A különleges könyvbemutató időpontja egyúttal jubileumi ünnep is volt, mert pontosan egybeesett Ferenc pápa pappá szentelésének 50. évfordulójával és pár nap választotta el 83. születésnapjától. A világ minden részéről érkezett jezsuiták jelenlétében Arturo Sosa legfőbb rendi elöljáró köszöntötte a pápát, aki mellett jelen volt két rendtársa: Antonio Spadaro, a La Civiltà Cattolica folyóirat főszerkesztője és José Luis Narvaja, aki Fiorito atya összes munkáját sajtó alá rendezte.

Fiorito atya a párbeszéd embere volt, keveset szólt, de nagy odaadással tudott hallgatni. A pápa felidézte azt az időszakot, amikor a II. vatikáni zsinat utáni években Buenos Airesben megismerték egymást a Szent Mihályról nevezett nagyszemináriumban: Fiorito atya a nagyszeminárium filozófia fakultásának dékán-tanáraként tanította a fiatal Bergogliót, akit 1969-ben, ötven éve, pappá szenteltek és aki 1973 és 1979 között az argentin provincia tartományfőnöke volt.

Ferenc pápa szavaiból kiderült, hogy 1961-től Fiorito atya nemcsak lelkivezetője és gyóntatója lett, hanem szellemi vezetője is: szellemi mesterei példaképek lettek a fiatal diák számára is, mint például Romano Guardini és Hugo Rahner. A pápa megjegyezte, hogy Hugo Rahner indította el lelki mestere megtérését és ő pápaságát is meghatározza a megkülönböztetés és a lelkivezetés terén.

A Szentatya meghatottan idézte fel utolsó találkozását Angel Fiorito atyával. Ez 2005. augusztus 9-én történt. „Már csak nézett, mélyrehatóan. És sírt, nyugodt könnyekkel. Fiorito atya megkapta a »könnyek adományát«, ami a lelki megvigasztalódás egy jele. Kicsi, de érinthető jele, ahogy Szent Benedek nevezte, Isten bája.”

A munus docendi, azaz oktatói feladat Angel atya számára nemcsak az Úr tanításának átadását jelentette a maga tisztaságában és egészében, hanem ezt úgy művelte, hogy aki részesült belőle, érezzen indíttatást arra, hogy maga is Krisztus követőjévé, az üzenet lelkes és szabad hirdetőjévé akarjon válni. Fiorito nemcsak szavakkal tanított, hanem az irgalmasság műveivel is: „Írásaiból irgalmasság árad. Tanítás annak, aki nem tud, jó tanács a rászorulónak, kiigazítás a hibázónak, vigasztalás a szomorkodóknak, a vigasztalanság idején a türelemre buzdítás, ahogy Szent Ignác kéri: ilyenkor soha ne változtassunk. Mindezek a kegyelmek összesűrűsödnek és összefoglalást nyernek a lelki irgalmasság nagy művében, ami a megkülönböztetés. Ez meggyógyít bennünket a legszomorúbb és szánalomra méltó betegségből, a spirituális vakságból, mely megakadályozza, hogy felismerjük Isten idejét, látogatásának idejét.”

Ferenc pápa a történeteken túl konkrét vonásokkal is megrajzolta mestere alkatát: mindig fürkészte az idők jeleit és állandóan kereste, hogy mit mond a Lélek az Egyháznak. Olyan ember volt ő, aki tiszteletben tartotta a másikat, nem buzdított, nem volt féltékeny, nem ítélkezett és nagyon türelmes volt.

A lelkivezetésben Fiorito atya tudott „kívül maradni, távolságot tartani”. Ezt korántsem érdektelenségből tette, hanem mindenekelőtt helyet akart adni a meghallgatásnak, hogy mindenki szabadon érezhesse magát. Konfliktusok esetén nem hagyta magát befolyásolni, nem ítélkezett, nem buzdított, meg tudta őrizni a békéjét. Úgy járt el, hogy ne az ő buzdítása, hanem az Úr maga hasson és indítsa a másikat a jó útra. Elméleti követelmények nélkül, gyakorlati módon járt el. Ő volt a provincia nagy „ideológiamentesítője” egy nagyon is átideologizált korszakban. Miközben felszította a szenvedélyt az önmagunkkal, a másikkal és az Úrral való párbeszédre, soha nem folytatott párbeszédet az ördöggel. Jézus nem tárgyalt az ördöggel. A Biblia három versével válaszolt neki, aztán elzavarta. Az ideológia mindig monológ, egyetlen eszmével. Fiorito atya abban segítette a beszélgetőtársát, hogy különböztesse meg önmagában a jó és a rossz hangját a saját hangától, ami lehetővé tette, hogy megnyissa az elméjét Jézus szíve előtt.

A pápa szerint „Fiorito atya nem buzdított, hanem csendben hallgatott és a megkülönböztetés révén akarta végül átadni a lélek gyógyszerét. Mert ő olyan volt, mint egy bölcs gyógyszerész… A keményfejűekkel szemben türelmes volt, nem siettette az időt, hanem kivárta, hogy a másik magától jöjjön rá az útjára. Tiszteletben tartotta a folyamatokat. Olyan volt, mint az első zsoltár vízparton ültetett fája, mely nevének megfelelően – Fiorito, azt jelenti kivirágzott – megtermette a maga idejében a gyümölcseit, melyeket tapintattal adott tovább”.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír