A SZERVITA REND ALAPÍTÓI: SZENT BONFIGLIO, BONAGIUNTA, MANETTO, SOSTEGNO, AMADIO, UGUCCIONE, ALESSIO

Február 17.

Firenze városa, ahol ők heten éltek, az 1208--1220 közötti rövid békés időszak után ismét szüntelen háborúkba bonyolódott Píza, Sziéna és Pistoia ellen, ugyanakkor a császár és a pápa között évszázadok óta húzódó harcokban is részt vett. A város két pártra szakadt: welfekre és ghibellinekre, akik egyik nap többé-kevésbé békességben éltek, a másikon pedig engesztelhetetlen gyűlölettel támadtak egymásra. A hét alapító kereskedő volt, azaz a kereskedők céhébe tartozott. A céhnek saját törvényei és szabályai voltak, élénk kereskedelmi és üzleti kapcsolatot tartott fenn Kelet és Nyugat piacával, s a város konzulaira és sorsára nagy befolyással volt. A kereskedők nemcsak a város növekedő jólétéhez járultak hozzá jelentős mértékben, hanem új gondolatvilágnak, a fellendülő műveltségnek és vallásos gondolatoknak is hordozói voltak.

A ,,hetek'' Franciaországban, Flandriában és számos itáliai városállamban tett gyakori utazásaik alkalmával megfigyelhették egyrészt azokat a károkat, melyeket a vallási elvadulás okozott, másrészt a vallási élet új fölvirágozását is, különösen a laikusok körében, akik testvérületekbe tömörültek. Megéreztek valamit az általános nyugtalanságból, az akkori egyházi állapotok szülte ellenérzésekből, de minden dolog megújulásának várásából is, amelynek fő szószólója Joachim a Fiore (+ 1204) lett.

Egy közelebbről meg nem határozható időben a ,,hetek'' vezekelni kezdtek. Ilyen vezeklő csoportok a 12. század végén elsősorban Itáliában keletkeztek, különösen Firenzében. Mint a világban élő, a világtól azonban bensőleg elszakadt keresztények arra törekedtek, hogy vezeklésben és szegénységben a szegény és megfeszített Krisztus követésének éljenek.

Valószínűleg 1233-ra tehetjük első ,,megtérésüket'', vagyis felvételüket a bűnbánó testvérek (,,fratres de poenitentia'') közé. Ez az év -- hála a dominikánus és franciskánus prédikátorok vallásos kezdeményezéseinek -- Közép-Itália északi részében az Alleluja vagy másképp A nagy imádság éve lett. Az ,,Alapításlegenda'' szerint ez az év számít a szervita rend alapítási évének, bár a történészek ezt kétségbe vonják. Valószínűleg valamivel később szakítottak családi kötelékeikkel és vonultak vissza a város kapui előtt lévő Cafaggióba, hogy ,,nagyobb szabadságban élhessenek a szemlélődésnek'' és amellett folytathassák az irgalmasság cselekedeteit felebarátaik javára.

Szó szerint és válogatás nélkül akarták követni az evangéliumot, mint Szent Ferenc. Miután rátaláltak a ,,drágagyöngyre'', az Apostolok Cselekedeteinek egyházát vették példaképül, s szegénységben és felebaráti szeretetben akartak élni.

Nemsokára azonban úgy látták, hogy Cafaggióban még túlságosan közel vannak a világhoz, így távolabb eső helyet kerestek. Körülbelül 1241- ben a Monte Senarióra vonultak vissza, mintegy 18 kilométernyire Firenzétől északra, hogy remeteéletet éljenek és tökéletesen nyitottak és készségesek legyenek Isten szolgálatára és indításaira.

Lehetséges, hogy Veronai Szent Péter, aki később a domonkos rend első vértanúja lett, ajánlotta nekik, hogy vegyék föl a Szűz Mária társasága, Szűz Mária szolgái megnevezést (innen a szervita név). Firenzében 1245-től bizonyítható okmányszerűen e név. Szent Ágoston reguláit fogadták el, és fekete rendi ruhát választottak maguknak, amelyről föl lehetett ismerni őket.

A társulást a firenzei püspök, majd 1249-ben Capocci bíboros, Toscana pápai legátusa ismerte el és hagyta jóvá. A szervita rend 1255- ben nyerte el a végleges pápai jóváhagyást.

Miután a ,,hetek'' közössége a pusztában bensőleg és külsőleg megszilárdult, életüket az ünnepélyes szegénységi fogadalomra alapozták. Ez véglegesen meghatározta törekvésüket, hogy a szegénység közösségében éljék az evangéliumi életet.

Közösségi életük középpontjában a ,,lectio divina'' (lelkiolvasmány, elmélkedés), a mise, a zsolozsma és a szegények szolgálata állt.

Közösségi útjuk az evangélium szellemében és a szemlélődő élet (remeteség) klasszikus ,,regulája'' szerint alakult: Isten keresése a világban a vezeklő élettel, elszakadás a világtól az evangéliumi szegénységgel, s a mind nagyobb magány vállalása mindaddig, amíg Isten hegyének ,,kopárságában'' el nem érik az Úrral való egyesülést. Krisztus útját követték akkor is, amikor a ,,pusztaságból'' visszatértek az emberi közösségbe; újból megtelepedtek Firenze kapui előtt.

Krisztus követését egyre erősebben összekötötték Anyjának követésével. Szűz Mária kifejezetten vagy hallgatólagosan mindig jelen volt a ,,hetek'' minden cselekedetében és gondolatában. Máriával való kapcsolatuk az ,,engedelmességből fakadó tettek, igaz szolgálatok és tiszteletmegnyilvánulások egész summájában'' öltött konkrét formát. Minden liturgikus cselekmény, sőt a közösség minden cselekedete Ave Máriával vagy Salve Reginával -- a kor vezeklő mozgalmainak nagyon kedvelt imádságával -- kezdődött, és a szombat Isten Anyjának napja lett. Olyan mozzanatok ezek, amelyek annak a kornak egyéb rendalapításainál is megfigyelhetők.

Így a ,,hetek'' ájtatossági magatartása, miközben minden tettüket ,,Isten nagyobb tiszteletének'' szentelték és Krisztus ,,egészen különlegesen az Uruk'' volt, egyre erősebben és világosabban máriás jellegű lett. Ezzel beálltak a máriás népi ájtatosság akkoriban már erős sodrába, így gazdagítva azt a lelki életet, amelynek végül is egyetlen középpontja és célja az Úr Jézus Krisztus.

A birtoklástól való tökéletes elszakadásuk az evangélium életerejéről és hatékonyságáról tanúskodott polgártársaiknak, különösen az előkelőknek és a gazdagoknak. Ezzel az Egyház megújulásához is hozzájárultak, hiszen a szó szerinti evangéliumi életet a hierarchia iránt tanúsított tökéletes engedelmességben, azaz az Egyház keretein belül élték meg.

A hét alapító, akik közül három a hagyomány tanúsága szerint a rend általános vezetője volt, egyre inkább visszavonult a hallgatásba. Az új rendi család pedig növekedett és áldásosan munkálkodott.

Amikor a hét rendalapító kultuszát az Egyház jóváhagyta, a rendben az ünnepet a pápai jóváhagyás emléknapjára, február 11-re tették. A rendalapítókat 1888-ban avatták szentté, és a római naptárba is február 11-re jegyezték be ünnepüket. Mikor azonban 1907-ben bevezették erre a napra a Lourdes-i Szűzanya ünnepét, a rendalapítókét február 12-re tették át. 1969 óta február 17-én ünnepeljük őket, mert a hagyomány úgy tudja, hogy az egyik rendalapító, Falconieri Alessio ezen a napon halt meg.

A szervita rend hét alapítója alig kerül szemünk elé mint külön személyiség. ,,Szent csoportként'' éltek, egyéni vonásaik nem ismertek.

Az új rend megerősödéséhez és elterjedéséhez nagyban hozzájárult egy egyházpolitikai mozzanat: 1250-ben Capocci kardinális kibocsátott egy dekrétumot, amely szerint a szerviták elöljárói fölhatalmazást kaptak arra, hogy a kiközösített II. Frigyes császár párthíveit, ha felöltik a rendi ruhát, föloldhatják az őket is sújtó kiközösítés alól. Ezért sok német lovag belépett az új kolostori közösségbe, mivel nem volt más módjuk arra, hogy megtalálják az Egyházzal való kibékülést.

Kérünk, Urunk, áraszd lelkünkbe jóságosan a szent rendalapítók vallásos lelkületét, amellyel odaadóan tisztelték a Boldogságos Szűz Máriát, Fiadnak Édesanyját, és közelebb vitték hozzá a te népedet! Ámen