Korunk divatos és tragikus betegsége, ami nagyon sok embert érint, az
elidegenedettség, ami sokszor depresszióba, sőt tragédiába torkollik.
Elidegenedettségnek azt a szomorú életérzést nevezzük, amelyben az ember
számára idegennek tűnik az a világ, amelyben él, idegen a munkája, amit
végez, a családja, amelyhez tartozik az emberek, a maga élete, sőt még
önmaga is, és ez félelemmel tölti el.
Ezt az életérzést Kosztolányi Dezső, a költő: A szegény kisgyermek
panaszai című versében így fogalmaz meg: „Én félek. Az élettől és a
sötéttől, mely mindenütt kegyetlenül elér, ha száll a nap. Az ablakom
alatt hullámozik az ismeretlen éj, a végtelen és ismeretlen éj... Sirok,
sirok, mindig csak egyedül, és senki meg nem értett még soha. Oly
ismeretlen ez a Nagyvilág, s olyan borzasztó a sötét szoba...”
„Jézus meggyógyított minden betegséget, minden gyötrelmet a nép
körében”- olvastuk az iménti evangéliumi szakaszban (Mt 4, 12-23). Hogy
ez nem csak a testi betegségekre vonatkozik, hanem a lelkiekre is, s
ezek között elsősorban az elidegenedettségre az kiolvasható az első
olvasmányból, illetve az evangéliumból is. Ugyanis ezek sora veszik az
elidegenedettség jellemzőit, szimbólumait.
Mint amilyen a megaláztatás, a szégyen, ami idegenné tesz az emberi
közösségben. A sötét, a sötétben – akár fizikai, akár lelki a sötétség –
idegen a világ, nem ismerjük ki benne magunkat, ami félelemmel tölt el a
jövőt és az egyes embereket illetően. A rabság érzete, a rab és az
elnyomott ki van zárva abból az életmódból, amely számára otthonos
lenne. A halálárnyéka pedig azt jelenti, hogy idegen vagyok saját
magamnak, mintha élettelen tárgy, hulla lennék, s nem élő személy.
Ezeknek, az ilyen körülmények közepette élő embereknek mondja Izajás
próféta, hogy a népnek, amely nagy sötétségben jár, annak nagy
világosság támad. Ez a prófétai ígéret vált valóra Jézus Krisztus
eljövetelével. Valóban az Ő személyében, az Ő evangéliumának a
meghirdetésével nagy világosság támadt az emberiség számára, és ezt a
Világosságot nekünk, keresztényeknek kell tovább adnunk.
Jézust, a világ Világosságát, a Fényforrást kell sugároznunk a
körülöttünk tapasztalt sötétségbe, a keresztény értékrendre fittyet
hányó, s gyorsan terjedő újpogányságba. Ezért van az, hogy utóbbi
Szentatyák egyre többet beszélnek az úgynevezett nyugati világ – a
keresztény gyökereiről megfeledkező Európa – újra evangelizálásáról.
Ebből minden öntudatos kereszténynek ki kell vennie a részét, elsősorban
személyes tanúságtételével. Megtenni az igazságot szeretetben, mert
csak így leszünk tanúságtevő, világító emberekké. „Aki szereti
testvérét, az világosságban él…”(1Jn 2, 10). Aki megteszi az igazságot,
az nem jár már sötétségben, kijön a napfényre, és másokat is arra segít,
hogy megtalálják az igazságot – Jézus Krisztust –, megtalálják életük
célját, értelmét, s így begyógyuljon, az elidegenedettség által okozott
halálos seb.
Annak érdekében, hogy az örömhír, a fölszabadító világosság eljuthasson
minden emberhez, segítő társakat választott maga mellé az Úr, akiknek
azt mondja „emberek halászává teszlek titeket”. Vagyis megtanítalak
arra, hogy hogyan kell és lehet segíteni a beteg embereken, hogyan lehet
őket átsegíteni, az elidegenedett állapotból egy más életformába, amibe
otthon érezhetik magukat.
A halász hasonlat bizonyos értelemben sántít, mert a halász a halat
saját életeleméből halálosan idegen közegbe emeli át: a vízből a
levegőre. Isten szolgája viszont az elidegenedettségből, az embernek
idegen életmódból az igazi, otthonos emberéletbe igyekszik átmenteni a
rábízottakat.
Jézus úgy gyógyít ki az elidegenedettségből, hogy meghirdeti Isten
országának örömhírét. Nem azzal vigasztal, hogy: ne búsuljatok, ha
idegen nektek a föld, mert majd otthonra leltek odaát a mennyek
országában. Ugyanis a krisztusi örömhír lényege: „Közel van a mennyek
országa”, nagyon közel, itt a földön, köztünk és bennünk.
Ha befogadjuk a krisztusi örömhírt, akkor ez az ország szívünk, lelkünk
mélyén gyökeret ver, és elkezd kibontakozni, megvalósulni. De nem külső
hatalom révén, háború és fegyverek által jön létre, hanem a bensőnkben,
önmagunk legyőzése révén. Ugyanis ez az ország az igazság, a béke és a
szeretet országa, ahogy fogalmaz a szentmise szövege, és ez az ország
Jézus szerint a megtéréssel kezdődik el.
Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés
egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz,
mint ahogy Pál apostol – akinek a tegnap ünnepeltük a megtérését –, is
megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak,
kevésszer gondolunk arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember
sírig tartó feladata, kötelessége.
A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását
jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész
életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell
elképzelnünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek
átrendezésével kell elkezdenünk és megvalósítanunk.
A megtérés a helytelen gondolkodásmód felszámolását, valamint a rossz
magatartásforma, helytelen életvitel kifelé is megjelenő változását
jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól,
és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt
jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, hanem a bűnre vivő
alkalomtól és annak forrásától is, ami a legtöbbször, nem más, mint a
rendetlen, a helytelen önszeretet.
Így a megtérés Jézus gondolkodás módjában azonos a megváltozással és a
megújulással. A rossz szokások és beidegződések elhagyásával, a
rendetlen és az ártalmas szenvedélyek leküzdésével. Aztán folytatódik a
nyitottsággal és a készséggel Isten szava és akarata iránt, mert
felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak
Isten adhat.
Isten országához tartozni, abba belépni tehát változásokat követel
tőlünk. Valami olyasmit, mint Péter, András, Jakab és János, meg a többi
apostol és a későbbi korok meghívottaitól. Azok a halászok, akiket
Jézus a maga követésére hív a galileai tó partján, elhagyták régi
életformájukat, sőt lakhelyüket, családjukat. Pedig még azt sem tudták,
hogy miért, kiért…
A régi elhagyása azonban csak a dolog negatív oldala. A pozitív, az, ami
a régi helyébe jő, azaz új, a nagyszerű és örökérvényű. S hogy az
apostolok ezt a nagyszerűt és újat megsejtik Jézus hívásában, s bár
kockázatosnak látszik az egész vállalkozás, s ők mégis követik a hívást,
azt mutatja, hogy bátor, vállalkozó kedvű emberek voltak.
Igen, Jézus követése, a kereszténység ma is bátor és kockázatot vállaló
embereknek való igazán. Olyanoknak, akik tudnak és akarnak változni, nem
ragaszkodnak mindenáron a régihez és a megszokotthoz, a kényelmeshez.
Azoknak, akik tudnak és akarnak újra kezdeni, megújulni, és még többre,
jobbra törekedni. Azoknak való a kereszténység, akik nem akarnak magukba
zárkózni, és önmagukkal megelégedni, hanem a lelki előrehaladás hívei.
Ezzel szemben a félénkek, a maguk kényelmét szeretők, a mindig nagyobb
földi biztonságra törekvők, vagyis a megszokotthoz ragaszkodók és a
szebb, jobb, igazabb iránt közömbösek mindig porul járnak Isten
országában.
A „tartsatok bűnbánatot!” – Jézusi felszólítás az iménti
megközelítésben azt jelenti, hogy legyünk bátrak, vállaljuk a
kockázatot, merjünk fölhagyni a megszokott, beletörődött, az életbe
belesavanyodott életmóddal, és isteni módon éljük az emberi életet, mert
így fokozatosan, otthon leszünk a földön és a mennyben is.
Az elidegenedettséget ugyanis nem külső körülmények okozzák, hanem az, a
helytelen életmód következménye. Aki Krisztus tanítása szerint él, az
nem kapja meg ezt a betegséget, de ha ettől szenved, s kész visszatérni
erre a Krisztus által mutatott útra, az garantáltan kigyógyul belőle.
A krisztusi élet lényege a kereszt, vagyis a mindent feladatként való
elvállalás. Aki vállalja az ember-élet Jézus által hirdetett értelmét –
vagyis, hogy nem önmagamért vagyok, hanem Istenért és az emberekért – az
a sötétségből a világosságra jut, az otthon lesz a világban. A
sötétséget, a lelkisötétséget ugyanis sohasem a külső erők fogják
eloszlatni, hanem a Jézus Krisztussal való találkozás lelkünk mélyén.
Mert ahol válaszol az ember Istennek, az örök szeretetnek hívó szavára,
ott világosság támad, és élet fakad.
Aki vállalja a krisztusi életformát, ami miatt nem kell szégyenkeznie,
az otthon lesz az emberi közösségben, ha az valóban emberi. Aki
kiszabadul az alap bűn, az önistenítő önzés rabságából, az otthon lesz a
maga életében. Aki bízik a Gondviselő Istenben, Atyjának vallva őt,
annak nem lesz félelmet keltően idegen a földi élet, bármit hozzon is.
Aki feladatként vállalja önmagát – tehát nem tárgyként sodródik, és nem
élvezőgépként viselkedik – az nem lesz idegen önmagának, eltűnik
lelkéből a halálfélelem, a tárggyá levés árnyéka.
A keresztény élet tehát nem csak arra készít fel, hogy otthon legyünk
majd a mennyben, hanem otthonossá tesz a földi világban is. Sőt a kettőt
összekapcsolja, mert tudja, hogy igazi hazánk a mennybe van, de oda az
út a földön át vezet.
Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni,
róla tanúskodni a világban. Krisztusban pedig találkozott és eggyé lett a
mennyei és a földi, az isteni és az emberi. Így, aki az Úrral egy, az
vele együtt van egyszerre otthon, az égben is, a földön is.
Kommentáld!