Martos atya elmélkedése az évk. 6. vasárnapra

Márk evangéliumának első jeleneteit olvasva feltűnik Jézus szabadsága, amellyel találkozásokat kezdeményez. Tanítványokat hív követésére, betegeket gyógyít, mindig kész tenni, máskor meg kész egyszerűen imádkozni. Mindezt Isten országának hatalmas jelenében. Belső szabadsága előbb-utóbb külső határokat is átlép, régi kereteket is szétfeszít majd. A határok jótékonyak, amíg védenek és megtartanak. De fontosabb a határátlépés, ha gyógyít és életet ad – mint ebben az evangéliumi szakaszban, amely a leprás meggyógyításáról szól.

Leprás betegek ma is élnek a világon. Kínában például egész falvak, eldugott telepek a leprások nyomortanyái. De Európában is létezik még lepratelep. Az orvostudomány talán elmondhatja, jogos büszkeséggel, hogy a lepra mára gyógyítható. Csakhogy sokakhoz nem jut el a segítség. A lepra közmondásosan megvetést és elzárkózást termel ott is, ahol maga a betegség már rég ismeretlen. Ilyen-olyan betegségtől, ilyen vagy olyan helyzettől, szegénységtől, szégyentől úgy félünk, mint a leprától. Mintha ilyenkor önmaga ellen fordulna a testünk, önálló életet él. Olykor szinte önmagunkat zárjuk ki a társaságból, vélt hibáink szégyene elől menekülve. A valaha elevenebb testi betegség ma helytelen hozzáállás formájában szedi áldozatait.

Vajon miért írta le Márk a leprás meggyógyításának történetét? Egyszerűen Jézus hatalmát akarta megmutatni? Elbeszélésében van valami egészen „közellátó”, valami egészen személyes. Az a két ember ott tényleg találkozott. Az egyik könyörög, és tulajdonképpen isteni akaratot feltételez a másikról. „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” A gyógyulás tényében ez a hangsúlyos „ha akarod” nyer megerősítést: „Akarom. Tisztulj meg!” Jézus rendelkezik, mint egy király. Márk lassan, egy operatőr lassított figyelmével mondja el, hogyan nyújtja ki kezét, hogyan érinti meg, hogyan szólítja meg Jézus a beteget. De ez a legszemélyesebb találkozás, ez a börtönajtót nyitó, életet mentő szó egyben Istenről, az Isten akaratáról, az Isten lehetőségeiről és szándékairól szól. A csoda nem egyszerűen a természet törvényeinek felfüggesztése, inkább a valóság rendjének célba érkezése, ahol – csak Isten tudja, hogyan – a világ „szabályai” személyes jelleget öltenek, s az egészen élő, egészen személy végtelen Isten érintése magához téríti, élettel ajándékozza meg halálra szánt teremtményét.

Ez a váratlan varázs azonban egyelőre gyorsan véget is ér. Márk körülbelül kétszer annyit foglalkozik a pappal, aki nyilván hitetlenkedik majd, a mózesi törvény előírásaival, amelyek mintha csak gátolni akarnák ezt a meglódult életet, a beteg magát felejtő hírharangozásával – mint magával a gyógyulással. A hirtelen megalkotott személyes tér kitágul, a bizalom és a könyörület helyébe gyanakvás lép, az igazolás kényszere. Jézus, aki visszaadta az embernek a közösségi élet lehetőségét, helyette puszta, elhagyatott vidéken tartózkodik. Az emberek mégis mindenünnen özönlenek hozzá. Vagyis a történet újraindul. A leprások, betegek, vágyakozók, reménykedők megsejtik, hogy hol van az igazi élet.

Erről a történetről azonban eszünkbe juthat egy másik. Ahogy Jézus a Getszemáni kertben hasonló szavakkal Atyjára bízza magát. „Minden lehetséges neked.” Aztán az akarat szava, de másként: „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!” És a válasz? Kereszt és feltámadás. Örök élet és örök szeretet.

És a mi válaszunk, erre a történetre? Azt hiszem, először mégiscsak a remény, hogy egyáltalán merjük beismerni az igazán nehéz dolgokat, mindazt, amitől olyan szívesen elfordulnánk. Azután még egy kérés: hogy a mások sebeit is okosan, szelíden, gyöngéden érinthessük, Isten csodálatos szeretetének valóságában.

 B év, Évközi 6. vasárnap