A szívemben valahol egy bizonyosság van. Most éreztem a legjobban az előkészítő beszélgetések során, hogy sokan akarják, kérik a bíborosok közül is, hogy a Szentlélek működjön rajtunk keresztül is. Van az emberekben egyfajta hívő nyitottság. Ez azt jelenti, hogy a Szentlélek működését megérezzük a Sixtus-kápolnában is.

Van erről Szent II. János Pál pápának egy írása, amelyben elképzel egy jövendőbeli pápaválasztást. Úgy írja le az eseményt, mintha ott a szellemek harcolnának. A rossz szellemek és a Szentlélek – aki persze erősebb mindenkinél, de az ember gyenge.

Az a fontos, hogy az ember hagyja, hogy a Szentlélek irányítása érvényesüljön, és ne más szellemekre hallgasson.

Azt hiszem, ha ez megtörténik, akkor ez egy nagyon szép pápaválasztás lehet, és a világ felé is egy reményteli üzenetet hozhat.

Ferenc pápa adta még ki az idei szentév jelszavát: a remény zarándokai. Erről is beszélgettünk sokat: remény. Mi egy remény nélküli világnak hirdetjük a reményt.

Miért van ez a világ remény nélkül? Azért, mert pogány.

A Szentírásból olvassuk – fel szoktuk olvasni Szent István napján, augusztus 20-án is –, ne legyetek olyanok, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon járatják az eszüket, és nincsen reménységük. Aki azt hiszi, hogy a földi élet számára „minden”, hogy annál több nincs, az a földi élet dolgait fölfokozott erővel fogja hajszolni, hiábavalóságokra túl nagy energiát fordít, és persze a többi ember felé is egy harcosabb, önzőbb magatartásformát vehet fel.

Aki viszont reménykedik – a szó krisztusi értelmében, az tudja, hogy

a föltámadás nem csak Jézusnak az egyedi esete, hanem az embereket is a föltámadásra és örök életre hívja. Ezt kell nekünk, a mai embereknek meghirdetni mint reménységet.

Nagyon nehéz. A legtöbb ember nem egyszerűen tusakodik Isten ellen. Azt mondják, hogy most az apátia ateizmusa uralkodott el – az emberiség nyugati részében legalábbis –, tehát a nemtörődömség ateizmusa. Ez már nem egy lélekben harcos magatartás, hanem hogy szinte már elkönyvelte, nyugodt biztonsággal: úgy sincs semmi más, akkor élvezzük az életet itt a földön, együnk, igyunk, holnapra úgyis meghalunk – ahogy a régi rómaiak és Szent Pál is mondta.

De mi nem azt mondjuk, és ez az, ami átrendezi az életünket.

Abban bízom, hogy ennek a konklávénak az eredményeként egy olyan üzenet születik, ami az egész emberiséghez szól – az Egyházhoz is, és ezt a fajta reménységet fölismerhetően képviseli.

Mert nem elég az, hogy mi e világi érveléssel próbálunk humanitárius segítségre buzdítani embereket – ezt is megtesszük. Hanem a végső reménység fényében – és ettől válhat nagylelkűvé az életünk.

Adja Isten, hogy ilyen konklávé legyen az idei.

Fotó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye (a felvételen Zsuffa Tünde sajtószóvivő, Daubner Tibor szerkesztő, operatőr és Kuzmányi István állandó diakónus, főszerkesztő látható)

Kuzmányi István/Magyar Kurír