„Amikor fáradságot érzünk tagjainkban, tegyük le ide a kereszt oltára elé, és ajánljuk fel a leginkább szenvedő magyarokért.”

(Mindszenty József, 1947. szeptember 14.)

„Az 1947. augusztus 15-től 1948. december 8-ig tartó Boldogasszony éve nem volt más, mint az egész országot átpásztázó lelkigyakorlat, hívek százezrei imában, engesztelésben, tevékeny isten- és emberszeretetben. A Boldogasszony évének egyik legnagyobb zarándoklata 1947. szeptember 14-én indult a Városmajorból Máriaremetére: Mindszenty bíborost százezres férfisokaság követte. A következő vasárnapon a nők, az azt követő vasárnapon pedig a fiatalság járta végig ugyanezt a zarándokutat” – írta le az első, hazánkért felajánlott zarándoklatról a 2021-ben elhunyt Mészáros István, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány néhai képviselője, Mindszenty József életművének első hazai kutatója és boldoggáavatási ügyének posztulátora.

A bíboros talán remélte, de bizonyossága neki sem lehetett arról, hogy zarándoklatával hagyományt teremt, sőt, évtizedekkel később kivirágzó hagyományt.

De azt töretlenül hitte és tudta, hogy a magyar nép közel van Istenhez, és még a legvérzivatarosabb időkben is úgy helyes, ha Szűz Mária országa csakis fölfelé tekint, imára nyitva ajkát és szívét, mert Isten is közel van őhozzá, ha a Szűzanyára mint a magyar nép édesanyjára is tekint, s úgy kéri közbenjárását Szent Fiánál. Mérhetetlenül szerette övéit, és a szívében lobogó tűz akkora lánggal égett, hogy heve ma is képes arra, hogy meggyújtsa az őt követő nemzedékek szívét.

Budapesten, a Városmajorban a szomorkás kedvű, hűvös időjárás ellenére már kora reggel 7 órától gyülekeztek a zarándokok, 8 órára pedig több százan álltak útra készen, hogy Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök és Forgács Alajos kanonok, pápai káplán, a városmajori Jézus Szíve-templom plébánosa vezetésével a napjukat imádságos lélekkel Istennek ajánlják fel Magyarországért, Mindszenty bíboros nyomdokain járva.

A Városmajorból Máriaremete nemzeti kegyhelyére vezető útvonal nehéznek bár nem, ám éppenséggel könnyűnek sem nevezhető. A zarándokok mégis könnyű szívvel indultak az útnak: ki babakocsival, ki kerekesszékkel, ki botra támaszkodva, ki rollerrel, ki kerékpáron – s a legtöbben persze gyalog. Fiatalok és idősek, családok és egyedülállók, osztályok, szerzetesek, kispapok. A menet élén Mohos Gábor püspök haladt Kocsis Fülöp érsek-metropolitával. Az imádságok, énekek vezetését Horváth Zoltán kanonok, esperes, a budapest-terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa vállalta.

Az út során három elmélkedés is elhangzott, amelyeket a zarándokok hangszórón keresztül hallhattak.

Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök Lelkipásztor itthon és külföldön, egész életében címmel osztotta meg gondolatait Mindszenty József életáldozatáról, arra hívva bennünket is, hogy ne féljünk egész életünket átadni és felajánlani, bárhová is küldjön bennünket az Úristen. Ott szolgáljunk, ahová Ő állított. Cserháti Ferenc felidézte a bíboros magyarországi, majd a már emigrációban kifejtett tevékenységét, mely utóbbi során is mindvégig megmaradt a rábízott nyáj főpásztorának. Cserháti Ferenc úgy fogalmazott, Mindszenty bíboros maga volt a nyájszagú pásztor, akiről Ferenc pápa is beszélt: aki jelen van övéi között és megosztja velük egész életét.

Másodikként Beran Ferenc, a budapest-újlaki Sarlós Boldogasszony-templom plébánosa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara erkölcsteológiai tanszékének egyetemi docense irányította a zarándokok figyelmét a közös vonásokra Mindszenty József, illetve a lengyelek hozzá hasonlóan vértanú lelkületű kortárs prímása, Wyszyński bíboros küzdelmeiben, emlékeztetve arra, hogy a történelem viharai közepette is az egyik mindenek felett álló értéke életünknek a hűség.

A két nagyformátumú prímás személyisége, társadalmi öröksége között számos rokon vonást találni – mutatott rá Beran Ferenc,

három közös erényt emelve ki a magyar és a lengyel prímás életében: a hazaszeretetüket, a Szűzanyával való mély és meghitt kapcsolatukat, iránta való tiszteletüket, illetve szociális érzékenységüket, amellyel minden körülmények között cselekvésre és életre váltották az Egyház társadalmi tanítását.

Végül Török Csaba, az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház plébániai kormányzója beszélt a tiszteletreméltó bíborosról, akinek nem is elsősorban társadalmi szerepvállalása kell hogy a legfontosabb legyen számunkra, hanem sokkal inkább életszentségére érdemes figyelnünk, amellyel hit és erkölcs dolgában is példát állított a magyarság számára.

A társadalmi szerepvállalás a lélek lángolása nélkül mit sem jelent önmagában, ha az élő evangélium felől közelítjük meg a kérdést – mutatott rá Török Csaba, hozzátéve: Mindszenty bíboros kivételesen nagyformátumú lelkipásztor volt.

A menetben a rózsafüzér imádságok közben elhangzó énekeket a Kossuth-díjas karnagy, Sapszon Ferenc vezényletével hallhatták a zarándokok a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola vegyeskarától.

A menet, amelyet a Budapesti Szent Ferenc kórház önkéntes orvosai és kerékpáros önkéntes fiatalok, cserkészek is kísértek,  dél előtt nem sokkal érkezett meg Máriaremetére a Kisboldogasszony-bazilikához, ahol Monostori László esperes, a Budapest-Újlipótvárosi Árpád-házi Szent Margit-templom plébániai kormányzója fogadta a híveket.

Délben, az Úrangyala imádságot követően a nap csúcspontjaként Erdő Péter esztergom-budapesti érsek, bíboros, prímás celebrált ünnepi szentmisét. Koncelebráltak Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök, Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök, Kocsis Fülöp érsek-metropolita, valamint Esterházy László protonotárius, kanonok, pápai káplán, a máriaremetei Kisboldogasszony-bazilika plébánosa és az egyházmegye számos papja.

*

A főpásztor szentbeszédét teljes terjedelemben közreadjuk.

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Az evangélium hallatán (Lk 8,4–15) megjelenik előttünk a magvető képe. Nem a mai, vetőgéppel dolgozó, nagyüzemi magvetőé persze, hanem a régi Palesztina száraz, köves talajával kínlódó földművesének a képe, aki először elvetette a magot, és csak azután szántotta fel a földet. Mindennapos látvány volt tehát, hogy az egyik mag tövisek közé, a másik köves talajra, a harmadik pedig az útfélre esett. Jézus korában is igaz volt, és azóta is igaz változatlanul, hogy Krisztus örömhírét, az üdvösségről szóló isteni tanítást nem mindenki egyformán hallgatja. Különösen közelinek érezzük azokat az örök helyzeteket, amelyeket Jézus megrajzol a példabeszédben. 

Mennyire szétszórtak vagyunk ma is, vagy talán inkább, mint bármikor azelőtt a történelemben. Mennyire gyakori, hogy meg sem halljuk sok egyéb gondolatunk miatt, vagy éppen belső ellenállással, gúnnyal vagy keserűséggel fogadjuk az isteni igazságot. Ez az a mag, amelyet az ég madarai ragadnak el, mielőtt még gyökeret verhetne. És milyen gyakran vagyunk hajlamosak arra – főleg mi, akik vallásosnak érezzük magunkat –, hogy örömmel fogadjuk a szép gondolatokat, a zenét, a jó közösségben átélt vallásos élményeket, vagy akár egy megrázó lelkigyakorlatot, azután pedig hamar visszazökkenjünk a régi kerékvágásba. Szóval hajalmosak vagyunk arra, hogy amit hittel elfogadtunk, annak ne legyen következménye az életünkben. Pedig az őszinte vallásos érzés elszárad, ha nem követik tettek, ha nem éljük át újra meg újra, hogy érdemes uralkodni magunkon, hogy érdemes másoknak örömet szerezni, hogy

a fáradtan, de szeretettel végzett imádság olyan örömteli tapasztalat, ami szenvedélyévé válhat az embernek.

A legjobb ifjúsági közösségekben is újra meg újra tapasztaljuk, hogy elszürkül a közösségi élet, és unalomba vagy intrikákba és veszekedésekbe fullad, ha csak beszélgetünk arról, hogy mi a jó, de ezt nem követi semmilyen közösségi cselekvés. A leghitelesebb lelkiségi mozgalmak ünnepségein mindig sok beteget, mozgássérültet, rászorulót látunk, mert erre

a kifelé fordulásra az élő hitnek elemi szüksége van.

És jaj, mennyire nem kell magyarázni a tövisek közé esett mag sorsát! Mert a hitet nagyon is elfojthatják a mindennapi gondok és a „csalóka gazdagság”, ahogyan az evangélium nevezi. A konzumizmus, a fogyasztói szemlélet, az az életmód, amikor szabadidejében az ember nemcsak azért megy el vásárolni, mert valamikor csak be kell szerezni a szükséges dolgokat, hanem azért, mert számára ez az egyetlen szórakozás – mindez képes elfojtani a hitet abban az emberben is, aki egyszer már tudatosan elfogadta. Mert az ilyen életmód, az ilyen életérzés sodródást jelent. És ez a sodródás nem engedi, hogy a felismert jót gyakoroljuk, hogy csendet teremtsünk magunk körül, és ráhallgassunk az Isten szavára. Mai zaklatott életünkben tehát semmivel sem könnyebb Isten igéjét jól hallgatni, mint Krisztus korában volt.

A mai szentmise egyben a Mindszenty-zarándoklat záró szentmiséje is. Immár 9. alkalommal járják végig az utat a zarándokok, a Városmajortól Máriaremetéig. Arra emlékezünk, hogy éppen 75 évvel ezelőtt Isten tiszteletreméltó szolgája, Mindszenty bíboros úr mintegy százezer férfi részvételével vezetett zarándoklatot ugyanezen az úton. Miért volt jelentős az akkori esemény? Az Actio Catholica 1947/48-as munkatervében meghirdette a Boldogasszony évét 1947. augusztus 15-től 1948. december 8-ig. Ezt a Magyar Püspöki Kar közös pásztorlevélben hirdette ki. A zarándoklatoknak azt kellett érzékeltetniük, hogy

hazánk ma is Mária országa és Szűz Mária nem vette le a kezét rólunk, hanem éppen az ő közbenjárásából meríthetünk erőt a felemelkedéshez.

Mindez a háború utáni újjáépítés és a kommunista rendszer fokozatos bevezetésének erőterében zajlott. Már 1947. augusztus 20-án mintegy félmillió ember vett részt a Szent Jobb körmeneten. Ezt a hatalmas eseményt követte szeptember 14-én a férfiak zarándoklata Máriaremetére, amelyre ma emlékezünk. Egy héttel később ugyanezen az útvonalon, ugyanilyen nagy részvétellel női zarándoklatot is tartottak. Ezek a zarándoklatok nem valamiféle vallási turizmust jelentettek, hanem mély lelki tartalmat hordoztak. A résztvevők szentgyónással, szentáldozással készültek a nagy eseményre, útközben pedig a rózsafüzért imádkozták. És persze azért mindenkinek ott élt a szívében a könyörgés, hogy országunk és népünk sorsa annyi nélkülözés és elnyomás után jobbra forduljon.

Lehet, hogy rövid távon nem történt látványos csoda, mert 1948 már a fordulat éve lett. Annak az évnek a végén Mindszenty bíborost már le is tartóztatták. De az, hogy ma, 75 év után még mindig szeretettel emlékezünk az akkori imádságos együttlétre, bizonyítja, hogy a kegyelem mégis dolgozott a résztvevők, sőt gyermekeik és unokáik szívében, nemzedékről nemzedékre. Az igyekezet tehát nem volt hiába, bár a vetés nem akkor és nem úgy szökkent szárba, ahogy azt az emberi tervezők elgondolták.

Néhány napja múlt egy éve egy másik nagy körmenetnek, az Eucharisztikus Kongresszus záró körmenetének, amikor több százezer hívő kísérte az Oltáriszentséget a parlamenttől a Hősök teréig. Megrázó esemény volt az, hogy Krisztus rendezte maga köré a szívünket. Minden békés volt, minden bizakodó és fiatal. 83 nép képviselői vonultak együtt egységben és szeretetben. Mi maradt a régi nemzedékek vetéséből és mi maradt a tavalyi nagyszerű eseményből? Az emberi nehézségek máris látszanak. Háború, gazdasági bajok és a gyűlölet aggasztó terjedése a népek között. De Jézus tanítása a magvetőről eligazít minket. Mert az élet gondjai, ha csak azokra figyelünk, kiszáríthatják a lelkünkben sarjadó hitet. De ha nemcsak hallgatói vagyunk Krisztus tanításának, az Egyház szavakba öntött hitének, hanem nap mint nap a követői is (Jak 1,22), akkor a vetés egyéni életünkben, családjainkban, közösségeinkben és népünk életében is bőséges termést hoz.

Értelmet ad egyén és közösség életének. Erő és lendület fakad belőle a félelem, a szorongás, a mindennapi bajok leküzdéséhez. Mert

hivatása van minden embernek, hivatása van a családoknak és a közösségeknek, sőt hivatása lehet és van az egyes népeknek is.

Ennek felismeréséhez és teljesítéséhez Krisztus adja meg a bizalmat, akinek küldetése nem ért véget a kereszthalállal, hanem feltámadása lett a kereszt igazi felmagasztalása.

A bizalomnak ezen az útján vezet és kísér minket a Boldogságos Szűz Mária, akinek máriaremetei kegyképét a Keresztény Múzeumban restaurálták. Most a szentmise után áldjuk meg a felújított kegyképet és

kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy vezessen és kísérjen minket életünk és történelmünk zarándokútján. Ámen.

*

A szentmisét követően Erdő Péter bíboros és az asszisztencia átvonult a kegytemplomba, ahol a Szentatya szándékára a hívekkel közösen elmondott imádság után megáldotta a bazilika nemrégiben restaurált kegyképét.

A zarándokok számára a délután is izgalmas programokat tartogatott: a gyerekeket bábszínházzal várták a szervezők; a szentmise zenei szolgálatát is ellátó Kodály Zoltán Kórusiskola vegyeskara és a Boanergész Együttes adott közös örömkoncertet; Madocsai Bea, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztő-riportere, Monostori László atya és Kovács Gergely viceposztulátor a Mindszenty-bíboros nevéhez fűződő csodákról beszélgetett; de volt imaóra és szentségimádás is, valamint egy rendkívül izgalmas – bizonyos szempontból közvetett – tanúságtétel is elhangzott. Fodor Réka – Afréka – missziós orvos osztotta meg egy csodálatos gyermekáldás történetét, amelyért a szülők Mindszenty-biboroshoz imádkoztak. Az egész történet azonban attól igazán csodálatos, hogy mindezt nem is Magyarországon, hanem Nigeriában tették. S hogy hogyan jutott el Mindszenty-bíboros életszentségének híre többezer kilométerre tőlünk? Erdő Péter bíboros kérésére, aki látva az afrikai testvérek élő hitét, megbeszélte Afrékával, hogy ismertesse meg a magyar prímás életével az onitshai katolikus közösséget. A missziós orvos így vitte el hozzájuk a Mindszenty-tiszteletet. Kuriózum, hogy Nigériában és a az onitshai főegyházmegye fenntartásában működő Szent Borromeo kórházban több mint egy évvel ezelőtt Mindszenty-imacsoport alakult, melynek tagjai heti rendszerességgel a kórház kápolnájában Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért, egészségért, gyógyulásért, jobb életért imádkoznak, ápolók, dolgozók, orvosok, hívek közösen, mert talán még nálunk jobban is hiszik a csodát. Az önkéntesek a nap során az új Mindszenty-kilenced szövegét is kiosztották a zarándokok között. A Novéna – Kilenc imanap Mindszenty bíborossal szövege a személyes, közösségi és lelkipásztori igényekhez alkalmazkodva teljes egészében vagy részleteiben, szemelvényezve is imádkozható. Végül a zarándokok imaszándékaikat is elhelyezhették a szabadtéri oltárnál. A nap második felének zenei közreműködője a Budapesti Énekes Iskola énekkara volt.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír