Kevesen tudják a háromszoros olimpiai bajnokról, a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányáról, Benedek Tiborról, hogy a Pázmány történelem szakát is elvégezte. A diplomához sok áldozatra és a tanárok megértő hozzáállására is szüksége volt.

– Igaz veled kapcsolatban az a sztori, hogy Görgényi István edzőként az uszoda előtt, kétkezes pingpongozás közben „fedezett fel”?

– Ez egy kedves anekdota, sokszor hallottam tőle is, hogy állítólag látott, amikor a KSI-nél két kezemben pingpongütővel két ellenféllel játszottam, de én nem emlékszem rá, hogy ilyen ügyes lettem volna. De persze mint minden ilyen legenda, ez is egy érdekes történet. (...)

– Már a gimnáziumban sem lehetett egyszerű összeegyeztetni a vízilabdát a tanulással, ’93-ban mégis belevágtál a Pázmány történelem szakába.

– Először a Pázmányon angol–történelem szakra vettek fel – mi voltunk egyébként a frissen újrainduló Pázmány második évfolyama –, az angolt végül külön engedéllyel abbahagyhattam egy év után. Túl sok feladat lett volna, hogy nap mint nap kijárjak Piliscsabára, az első évben viszont fokozottan fontos volt, hogy jelen legyek az órákon, úgyhogy nehéz volt az első időszak. Aztán amikor ’96-ban kimentem Rómába, abba is hagytam egy időre az egyetemet, utána később folytattam csak, amikor már nem volt plusz teher a kinti beilleszkedés és nyelvtanulás. Ekkor végeztem el a Testnevelési Főiskolát, és utána fejeztem be a Pázmányt is, már 2005-ben. Elég hosszú tanulási időszak volt, aminek sajnos nem sok köze volt egy igazi egyetemista élethez; helyette ott volt a sok különvizsga meg rohangálás – volt, hogy csak a vizsgák miatt jöttem haza Olaszországból.

– Milyen emlékeid vannak a Pázmány kapcsán?

– Tudnék mesélni a tanáraimról például, akik nagyon sokat segítettek; a sok külön vizsgaidőpont mellett az órákat sem tudtam rendszeresen látogatni. Ők viszont nagyon megértőek és rugalmasak voltak, és elfogadták, hogy én közben külföldön játszom, és így minden egy kicsit nehezebb. Ami így eszembe jut még élményként, hogy például elsőéves koromban volt egy egyetemi úszóverseny, ahol én képviselhettem az iskolát, ez is egy szép emlék.

– Milyen előnyét vagy hasznát érzed annak, hogy pázmányos voltál?

– Amikor gyerekek voltunk mindig azt hallottuk a felnőttektől, hogy tanulni kell. Ezt mi elég későn, a gimnázium után értettük meg, ahogy nőttünk fel, úgy éreztük egyre inkább az igényt a tanulásra. Ez talán a sporthoz is kapcsolódik, mert ha a sport mellett plusz energiát fektettem a tanulásba, az a sportot is segítette. A kettő így kiegészítette egymást, és bár egy-egy edzésről emiatt hiányoztam, a tanulás, a vizsgákra való készülés egy fejlődési folyamatot jelentett. Az, amit egy sikeres vizsga után éreztem, nagyon hasonlított ahhoz, amit egy győztes mérkőzés után, így nagyon is össze tudtam kötni a kettőt. Bár azóta a gyakorlatban nem nagyon használtam azt a tudást, amit az egyetemen szereztem, elsősorban az azzal járó áldozatvállalás adott nekem sokat. (...)