„Egy társadalom embersége leginkább azon lemérhető, hogyan bánik az időssel, a szegénnyel, a gyöngével, a beteggel.” (XVI. Benedek pápa)

A parlament elé került egy törvényjavaslat, amely az 1993. évi szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló III. törvény 2. §-át módosítaná a következő módon:
„(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.”

Természetesen igaz, hogy az egyén, a család, a település és a karitatív szervezetek is kötelesek minden tőlük telhetőt megtenni a beteg, bajba jutott vagy idős emberért. A Biblia is felszólítja az egyént, hogy tisztes munkával tartsa el magát (2 Tessz 3,10), felszólítja a gyermeket, hogy gondoskodjék az idős vagy beteg szülőről (Sir 3,12-14), felszólítja az egyházi közösséget, hogy lehetősége szerint viselje gondját a közösség szegény, idős, beteg tagjainak (Iz 58, 7; 2Kor 8-9; Gal 6,10; 1Tim 5,16).

A katolikus társadalmi tanítás a szubszidiaritás elvével pontosan azt fogalmazza meg, hogy amit a társadalomban egy alsóbb szint meg tud tenni a közjó érdekében, azt ne emeljék felsőbb szintre, hanem hagyják meg az alsóbb szint hatáskörében.

Ezeknek az alapelveknek az életre váltása azonban nagy körültekintést igényel. A szociális problémákat az egyén mentális helyzete, krízisállapot, szegénység vagy iskolázatlanság miatt igen gyakran nem tudja megoldani. Gondoljunk csak a szegregátumokban, állami gondoskodásban, mélyszegénységben felnőtt gyerekekre, a fogyatékos személyekre, idősekre.

A nyugati társadalmakban egyre inkább eltűntek a több generációs, egy otthonban élő családok. A legtöbb esetben csak akkor képes a család a rászoruló hozzátartozó rendszeres segítésére, ha kap olyan támogatást, hogy valaki otthon maradhasson a beteg, idős hozzátartozóval, vagy ha a család olyan jómódban él, hogy tudnak erre a célra ápoló személyzetet fizetni.

Az önkormányzatok is csak abban a mértékben vonhatóak be ebbe a felelősségi körbe, amilyen mértékben az állampolgárok által befizetett adóból részesülnek.

Kérjük a parlamenti képviselőket, hogy a törvény vagy a részletszabályok szövegébe fogalmazzák bele azokat a feltételeket, amelyeket az állam biztosít, hogy a családok, az önkormányzatok, a karitatív szervezetek megfelelhessenek a törvénytervezetben leírt kötelességüknek.

Kérjük, hogy az ágazati minisztérium egyeztessen a szociális szféra szakembereivel és a karitatív szervezetekkel. Kérjük, hogy a Magyarország Alaptörvényében megfogalmazott mondat – „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét” – ne sérüljön a mostani, válságos időkben sem.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír