– A NEK előtt is adott nekünk egy interjút mint a kongresszus egyik hírnöke. Akkor így zárta a beszélgetést: „A lényeg, hogy megtartsuk, megünnepeljük, mint egy születésnapot… Az a lényeg, hogy van valaki, aki annyira fontos nekem, hogy megszervezek neki egy eseményt, meglepem, megtisztelem ezzel, áldozatot hozok érte. És amikor eljön a nagy nap, nem aggódva sürgök-forgok, hanem megadom az ünnepeltnek, hogy lássa: akik a nevében összegyűltek, boldogok.” Mit gondol utólag, így sikerült a NEK?

– Ezt a vágyamat vagy képzetemet a fáklyás körmenet tette valóságossá. Pont az volt a lényeg benne, hogy rengeteg ember ott volt, jelen volt. Senkinek nem volt különösebb feladata, egyszerűen csak ott „kellett” lenni. Ha te vagy az ünnepelt, akkor nem lesz alkalmad mindenkivel, egyesével leülni beszélgetni, viszont ha látod, hogy ez a rengeteg ember miattad jelent meg, az egy nagyon nagy ajándék.

Érdekes volt látni, hogy mit váltott ki az egész városból, ahogyan gyertyás emberek vonultak egyik pontból a másikba, és közben dicsőítették Istent. Láttam az út szélén olyan embereket, akik bíráló tekintettel érkeztek volna meg, de „megnémultak”. Nem tudtak mit szólni, meglepődtek. Minden körülmény ellenére – gondolok itt a pandémiára, a média hatására, az időhiányra – hatalmas tömeget tudott megszólítani és megmozdítani ez a körmenet.

Jó volt látni, hogy nem vagyunk egyedül.

Számomra a legnagyobb személyes siker mégis az volt, hogy a szüleim, akik 614 kilométerre laknak Budapesttől, és csak rendhagyó alkalmakkor tudnak feljönni a fővárosba, itt voltak a kongresszuson. Idősek is, állatok is vannak otthon, nagyon ritkán hagyják el a fészket, de most sikerült rávennem őket. Buszra ültek, felutaztak Budapestre és a körmenetet is végiggyalogolták. Annyira átszellemültek, nagyon aranyosak voltak. Édesanyám arcára kiült a boldogság.

– A zárómisén is itt voltak a szülei?

– Itt voltak, persze! Számomra igazából az volt a legfontosabb, hogy ők itt lehettek. Rajtuk keresztül éltem meg az egészet. Valahogy úgy éreztem, hogy bezárult egy kör, mert tőlük kaptam a hitemet, és most velük voltam az eucharisztikus kongresszuson, és általuk szemlélhettem azt.

– Mi volt az a mozzanat, esemény a kongresszus alatt, amit eltett a képzeletbeli tarisznyájába, hogy időnként elővegye?

– Ismét édesanyám jut eszembe. Elnéztem az érkezés időpontját a zárómisén, ezért csak egy távolabbi szektorban sikerült helyet találnunk. Nagyon sajnáltam, hogy a szüleim itt vannak, és nem oda jutottunk be, ahová kellett volna. Rosszul éreztem magam. Ehhez képest pedig pont a mi kordonunk mellett jött el a Szentatya és elautózott a szüleim előtt. Néztem édesanyám arcát, aki teljesen magánkívül volt, le nem vette a tekintetét Ferenc pápáról.

Azt mondta, hogy ő csak azt kívánta, hogy egy pillanatra Ferenc pápa a szemébe nézhessen, s ő visszanézzen rá. És ez teljesült is.

Számomra a zárómise, a pápai prédikáció hangulata volt igazán emlékezetes és fontos. Egy olyan zenei produkcióhoz tudnám hasonlítani, amelynek annyira erős az összképe, hogy megérinti az ember lelkét. Most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy ennyi ember együtt imádkozott a liturgia alatt, és együtt kapta meg a pápa áldását.

– Zeneileg hogyan látta a NEK-et?

– Tele volt erővel. Talán bele sem tudunk gondolni, hogy mekkora zsenik mennyi munkával készültek a különböző eseményekre, de a hatását mindannyian éreztük.

– Mennyire tudott részt venni a programokon?

– Mivel közben fellépéseim voltak, nem tudtam mindenen részt venni, viszont a Széll Kálmán téri missziós színpadnál ott voltam! Néztem a fiatalokat, hogyan reagálnak a tanúságtételekre, meghallgattam egy gospelkórust és világzenei fellépőket is megnéztem.

– Volt olyan tanúságtétel, ami nagyon megfogta?

– Csókay András idegsebészé. Elképzelhetetlenül nehéz az, amin keresztülment, és közben mennyire mélyen éli meg a történteket, mert ott van az értelem mögötte. Nem azt mondom, hogy egy pásztor bölcsességével nem lehet felfogni a dolgokat, de az ilyen tanúságtételek által sokkal modernebbnek tűnik a hit.

Csókay nagyon jó példa arra, hogy amikor jól végzed a dolgodat, és csak utána kérdeznek rá, amúgy mi határoz meg téged, akkor elmondod. Szerintem ez lenne a normális.

Nehéz megtalálni a megfelelő módszert, megfelelő időpontot arra, hogy kiálljunk és tanúságot tegyünk a hitünkről. A nyitómisén volt az életemben az első alkalom, amikor egy olyan dalt adtam elő, ami a hitről szól és én vagyok a dalszerzője. Amikor a lemezre írtam, akkor is úgy voltam vele, hogy igen, ez egy rockdal, és igenis erről is szólhat egy rockzene, a hitünkről, Istenről.

– Kedveli a dicsőítő dalokat?

– Vannak, amik tetszenek. Azt szeretem, amikor valami természetesen olyan. Ami nem szorul magyarázatra. Nagyon fontos, hogy milyen az előadás. Én még egyébként a „sárga könyvön” nőttem fel. Abból énekeltünk az ifi alkalmakon.

– Hová szeret Budapesten templomba járni?

– Nagyon szeretek a Mária utcába menni, a jezsuitákhoz. Ott érzem azt, hogy a szertartás mögött értelem, tudás és sok-sok munka van. A hatásokkal is kell foglalkozni. Vagyis azzal, hogy hogyan fog hatni az összkép a hívőre. Ezzel nem azt mondom, hogy showműsort kell csinálni a miséből, de azért fontos, hogy az embert egy kicsi simogatással, gondoskodó tereléssel kirántsák a hétköznapokból. Itt ez mind megvalósul, és ez minden misén érződik.

Visszatérve a NEK-re, számomra az volt a legfontosabb, hogy láttam, mennyire sokan vagyunk. Olyan békésen vonult az a nép. Az felemelő volt. Ez volt a legnagyobb ereje az egész kongresszusnak.

Szerző: Baranyai Enikő

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila, Thaler Tamás

Magyar Kurír