Cserháti Ferenc Romániában született, Túrteberesen, édesapja hentes volt, édesanyja otthon nevelte őt és három testvérét. A családban már előtte is volt egy pap, István nevű nagybátyja személyében.

A főpásztor megrendítő őszinteséggel idézi fel élete főbb eseményeit, gyermekkorának fájdalmas élményeit, nem titkolva, hogy a családját nagyon szerető édesapjának két káros szenvedélye is volt, az ital és a lóverseny. Ám nem is az ivás jelentette a nagyobb bajt, hanem a ritka jó szíve, ha pénze volt, mindenkit megvendégelt. „Nem volt szabad, hogy pénz legyen a zsebében, mert akkor mindenki a barátja lett. Olyan típus, aki az ingét is odaadta a másiknak.” Cserháti Ferenc azonban vallja, hogy édesapja italozása és az abból adódó szülői konfliktusok is hozzátartoztak az életükhöz, s mindezek ellenére úgy emlékszik vissza, hogy szép gyermekkora volt: „Szép volt, amikor mindannyian az asztalhoz ültünk, evés előtt meg imádkoztunk… Családunk ma is összetart. Ha segítségre szorul valamelyikünk, mindenki odaáll a másik mellé. Ez nem érdem, hanem természetes magatartás, ebben a szellemben nőttünk fel.”

Cserháti Ferencben korán felébredt a vágy a papi hivatás iránt, „szívvel-lélekkel pap akartam lenni.” Vallásos légkörben nőtt fel, családjában természetes volt a mindennapi közös ima, s ez még az édesapját is jellemezte. Az otthoni rendszeres imádkozások, a Mária-tisztelet és a Jézus Szíve-tisztelet folyamatos megnyilvánulásai különösen érzékennyé tették Cserháti püspököt a népi vallásosság irányába, s ma is vallja: „… ha az adott időszakban intenzívebben, koncentráltabban gondolok Mária életére és magatartására vagy Jézus Krisztus példájára, októberben a rózsafüzér tiszteletére, ezzel belső segítséget, támaszt kapok a vallásos életben. Gyengeségünkben megerősíthetnek a népi vallásosság formái, ha tartalommal töltjük meg azokat… talán még tartalom nélkül is ér valamennyit. A gesztus ugyanis már Istenre irányítja a figyelmet, kialakul vele valamiféle kapcsolat.”

Cserháti Ferenc ifjúkora a romániai diktatúra, a Ceausescu-éra első időszakára esik. Emlékei szerint „A diktatúrát a román nép többsége sem fogadta el, kényszerből vette tudomásul. A diktatúrát, a határokat ránk erőszakolták, miközben mindig természetes magyar öntudattal éltünk a határ túloldalán. Sokszor még azok is, akik beosztásuk miatt kénytelenek voltak vonalas politikát folytatni… Gyermekként átéltem a felnőttek szenvedését. A hivatalos rablást és fosztogatást, a kulákok és papok kigúnyolását. Egy voltam szülőfalum népével, e nép minden lélegzetével, örömével, bánatával, fájdalmával és szenvedésével” – idézi fel azokat az éveket a püspök, aki a hetvenes évek végén Nyugatra távozott.

Külön fejezetben emlékszik vissza Cserháti Ferenc a mártírsorsú, krisztusi lelkületű Márton Áron gyulafehérvári püspök személyére, akinek egy időben ceremonáriusa volt: „Szellemisége, lelki kisugárzása… határozottságot, méltóságot, nagyságot sugárzott… mindig nagyon őszintének, természetesnek tűnt… Soha nem láttam hatalmaskodónak.” Több, Márton Áron személyiségére jellemző epizódot is felidéz, az egyik szerint egy könyvet kért tőle, s meg akarta keresni a polcon, ám a főpásztor azt mondta, hagyja csak, ő jobban tudja, hová tette, és letérdelve kereste a könyvespolc alsó részén. „Nem esett a kegyelmes úr nehezére térden kúszni a polc előtt egy fiatal növendék kedvéért.” Ugyancsak jellemezte a szentéletű püspököt az imádságos lélek, „A legünnepélyesebb szentmisében is – II. János Pál pápához hasonlóan – nagyon összetetten tudott imádkozni. Mindenki tisztában volt vele: Istennel beszélget. Szavainak súlya volt, nyomatékot adott mondandójának.” Cserháti Ferencet Márton Áron és II. János Pál pápa tanúsága mindig arra emlékezteti, hogy a nehéz helyzetekben ők elsősorban imádkoztak. „Az Éggel, a Lélekkel való kommunikációban keresték a kegyelmet, amit akár ingyenes segítségnek, tanácsnak, ihletnek is nevezhetünk.”

Cserháti Ferenc őszintén bevallja azt is, hogy pappá szentelésekor, átérezve a kegyelem rendkívüliségét, hogy immár visszavonhatatlanul Istennek szenteli az életét, zokogásban tört ki, de ez nem fájdalmas sírás volt, „Inkább annak izgalma, hogy meg tudok-e felelni a nehéz feladatnak. Úgy is mondhatnám: sírva és örömmel vállaltam a terhet. Vállaltam: Íme, az Úr szolgája vagyok!”

A külföldön élő magyarok püspöke világlátott emberként az Európai Unióról is megfogalmazza véleményét. Meggyőződése, hogy az EU hozzájárul ahhoz, hogy a népek közelebb kerüljenek egymáshoz, s valamiképpen közös családot alkossanak. Döntő kérdés azonban, hogy „tudunk-e élni az Európai Unió kínálta demokratikus lehetőségekkel? Képesek leszünk-e megvalósítani a megálmodott Európa két nagy alapelvét: a szupranacionalitás és a szubszidiaritás elvét, képesek leszünk-e felülemelkedni az önző érdekeken, és segíteni egymást a boldogulásban, amint ezt az alapító atyák megálmodták?” A főpásztor emlékeztet rá: bár az unió gazdasági szándékkal indult, az alapítók mentalitásában, gondolkodásában meghatározóan jelen volt a keresztény értékrend, a humanista eszmény, de sajnos az utóbbi időben ez a szellem háttérbe szorult, és a gazdasági-pénzügyi technokraták vették át a hatalmat, nekik pedig „a Lélek ereje már mit sem jelent, csak a törvény, az előírás, a gépezet. II. János Pál és XVI. Benedek pápa többször emlékeztetett: Isten nélkül ez nem mehet tovább.” Ahhoz, hogy az EU a jövőben valóban betölthesse eredeti célját, sokkal többet kellene fektetnünk a szellemi és lelki képzésbe. „Többet kellene olvasni, többet foglalkozni mélyebb kérdésekkel, ki kellene lépnünk önmagunk zártságából, az önzésből, mert csak közösen tudjuk megvalósítani szép terveinket.”

A sokat emlegetett új-evangelizációval kapcsolatban Cserháti püspök felteszi a kérdést: „Miért beszélünk újraevangelizálásról? Hiszen folyamatosan evangelizálni kell.” Ám tapasztalatai szerint a nyugati világban az egyház elhanyagolta kissé az evangelizációt, vagy nem úgy végezte, ahogyan kellett volna. Szerinte a krisztusi tanítás sértetlensége mellett új fogalmakra van szükség, melyeket a mai ember képes befogadni

. „A prédikáció, az evangelizáció nem más, mint az Igének, Jézus Krisztusnak a továbbadása az adott kor kulturális nyelvén. De úgy látszik, valamit elrontottunk ezen a téren. Lelkiismeret-vizsgálatra szorulunk, s törnünk kell a fejünket, hogyan tudjuk… az apostolok lelkesedésével közvetíteni az evangéliumot a mai világban.”

Cserháti Ferenc hangsúlyozza, hogy az újraevangelizációra sok módszer és recept kínálkozik, de valójában művészet, ami a papi hivatás biztos elsajátításán túl „egyéni ihletet, megszállottságot, zélust, kreativitást, lelkipásztori elkötelezettséget és buzgóságot követel”, az ő primíciás és püspöki jelmondatának megfelelően:

„A szeretet mindent legyőz!” (Szent István Társulat, 2012).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír