A Békás-szoros égbe nyúló sziklái az évmilliárdok alatt mennyi életet hordoztak, és hordoznak ma is alázattal!? A tegnap felkerekedtem és meglátogattam őket tisztelettel, bölcs tanításukat kérve. Néztem és láttam is, ahogyan itt - ott a kopár sziklákra felkapaszkodnak a zuzmók, nyomukban ott vannak mint zöld bársony kézfejek, a moha telepek, hogy az ellobbanó nyarak melegét önmagukban életre váltsák. Fejlődnek, növekedve bontakoznak, friss hegyi harmat itatja őket, a kopár sziklák között csendes életet élnek, lassan megöregednek, magukba roskadva földdé válnak. Halálukból egy kis maréknyi föld születik, melyből friss virágok bomlanak, szép zöld pázsit fent az ég és föld között, a hatalmas sziklaormokon, ott virítanak. Szélben lengő kis zöld pamacs, naiv remény, mely minden évben a tél markában visszahull a földbe melyből léte vétetett, s melyet ellobbant létével gyarapít. 

Álltam és némán csodáltam azt a nyugodt, türelmes jóságot mellyel e hatalmas szikla dajkálja az életet. Megértettem, hogy itt minden kis születés türelemből és halálból fakadt. Ki tudná megmondani, hogy hány ezer év és mennyi születés, pusztulás van egy kis fenyő sziklák közé ékelt tövét ölelő porló földben? Előttem a hatalmas sziklabérc!! Mennyi türelem, kitartás, széltől, lecsorgó esővíztől megvédett humusz kell egy kis erdőfolthoz, mely üde, zöld színével, hálásan,  mint egy palást borítja az oltárkő lankás vállait? 

Alázattal nézem a sziklán az erdőt, mint zarándok a mestert! A rohanó, kapkodó világban nyugodt helytállást szeretnék tanulni e hatalmas fával borított sziklabérctől!  Megtanulni a ragyogó napsütésben, a fagyos hóesésben béketűréssel hordani az életet, befogadni a cseppnyi gyermekeket és dolgozni, hogy a szorgos évek szálfa sudár ifjakat formáljanak belőlük, hinni, hogy megtelepedve majd gyökeret eresztenek a lassan szülőfölddé nemesülő létemben. 

Jó dolog nézni a sziklát és a rajta ég felé törő sokszínű életet! A lépték lehet hogy más, de a lényeg az ugyanaz, s ez engem végtelen nyugalommal tölt el, jól van ez így! Évezredek peregnek, generációk jönnek-mennek és a kopár sziklafal otthonná válik. Nézem a Oltárkőt és hiszem, hogy Isten országa általam, belőlem is épül! Boldog vagyok mert itthon maradtam, és létemmel e kis világ  parányit gazdagodik! Nincs miért kapkodnom,  hisz egyetlen dolgom van, csendben befogadni és hordozni szelíden az életet, míg visszanem adhatom testemet az anyaföldnek!

Szeretettel, Csaba t. 

Csíkszereda, 2o13 május 2o