Mindenszentek főünnepén, amikor a megdicsőültek seregére, az immáron mennybe jutottak közösségére gondolunk és azt ünnepeljük, minden évben Jézus boldogmondásait olvassuk, a nyolc boldogság evangéliumát (Mt 5,1-12). Vajon miért éppen ezt?

Első gondolatom, hogy a szentek, az égbe jutottak, nagyon sokfélék. A boldogmondások nyolcas sorozata Jézus részéről nyilván nem akart kimerítő, számtanilag teljes lenni, ugyanakkor megjelenít valamiféle sokaságot, tágasságot, gazdagságot. Isten mindenkinek a szívéhez megtalálja a kulcsot, más kérdés, hogy senkit sem kötelez arra, hogy végül is kinyissa az ajtót. A világ ilyen-olyan kihívásaira valóban különféle módon reagálunk, és szent elődeink, hitben őseink is nagyon bátor válaszokat adtak az élet új meg új kérdéseire. Valaki azt mondta: minden látszat és kísértő elképzelés ellenére a bűn világa végtelenül unalmas, a szeretet, a szentség ezzel szemben mindig teremtő és gazdag. Nagy baj, ha igazán elhisszük a nyegle mondást, hogy „az érdekes emberek mind a pokolban vannak”. Hogyan képzelhetjük ezt egy olyan Istenről, aki a szemünk elé táruló csodálatos és sokszínű világot teremtette? Hogyan ne örülne az emberek útjainak, amelyet egyéniségüknek megfelelően, sajátos ajándékaikat olykor üggyel-bajjal kibontva, végül mégis megtettek hozzá?

De hát, vetheti ellen valaki, mindegyik mondat a „Boldogok” kijelentéssel kezdődik. Akkor hát nem ugyanolyanok? És a boldogság, amit itt olyan kitartóan emlegetnek, nem unalmas egy kicsit? Hiszen nagyon is megtapasztaljuk, hogy a jót könnyen megszokja az ember… Jézus nem a boldogság rögzíthető pillanatairól vagy netalán folyamatos állapotáról beszél. Nem is azt állítja, hogy itt a földön boldogok lennének, akik éppen sírnak. Ennek nem is volna értelme. A bibliai boldogmondások olyasmit jelentenek, mint egyfajta gratuláció. Mintha Jézus a világot és az embert Isten szemszögéből szemlélve azt mondaná: de jó nektek, sőt, nektek jó igazán, mert meglesz a jutalmatok! Itt Isten ígéretéről, a világot másféle mértékkel mérő tekintetéről van szó.

Jézus azoknak gratulál, akik nem ezen a világon akarnak nyertesek lenni. De éppen azért szólítja meg őket most, itt, ezen a világon, hogy a reményüket el ne veszítsék. Hogy a harcot fel ne adják. A nyolc boldogság Máté evangéliumában Jézus leghíresebb beszédét, a Hegyi beszédet vezeti be (Mt 5-7). Ez az a beszéd, amelyben a legkomolyabb keresztény erkölcsi útmutatások is elhangzanak, mint például az ellenségszeretet parancsa, a harag tiltása, a rossz gondolatok elítélése és így tovább. Természetesen elképzelhető egy olyan közösség, amelyben ezek a tiltások és parancsok szinte paradicsomi állapotot teremtenek, mert mindenki végtelenül előzékeny, és állandóan a másik javát keresi a magáé helyett. De a valóságban Jézus abból indul ki, hogy a jóság gyümölcse nem érik be azonnal. Egyébként, általában a rossz is csak lassan rothasztja meg a világ értékeit.

Csak később? Sajnos csak egy jövendő világban? Valami ide is átvillan az örökkévalóság fényéből. A hit reményt ad. A szentek mindannyian értelmet láttak a nehézségekben, könnyben, szegénységben, üldöztetésben, szelíden tűrt megaláztatásokban. „A reményük telve volt halhatatlansággal” – mondja a Bölcsesség könyve (Bölcs 3,4). Hála Istennek, ma is találkozhatunk olyan emberekkel, akiknek a mosolya, szegénységben és gazdagságban is megőrzött, nemes embersége, lelki békéje mutatja, hogy elkezdtek Jézus szavai szerint élni, gyökereikkel Istenbe kapaszkodnak. Boldogok! Égi testvéreikkel együtt, egy jövendő ország polgárai.