Bármerre is nézünk, azt látjuk, hogy társadalmunkat ezer darabra töri a harag, a gyűlölet, a vélt vagy valós érdekek kérlelhetetlen szembenállása. Emberek indulattal elfordulnak egymástól, veszekednek, pártoskodnak, háborúskodnak! Ennek következtében családjaink széthullanak, közösségeink lemorzsolódnak, népünk mint oldott kéve szétsodródik a nagyvilágban. Döbbenten olvasom, hogy a Kárpát-medencei magyar háztartásokból minden harmadikban magányosan él az ember.

A mi Urunk Jézus Krisztus életét nézve láthatjuk, hogy ő nem szétszór, hanem összegyűjt. A születése pillanatában már angyalok hívják a pásztorokat, égi csillagok szólítják meg a napkeleti bölcseket, mert Jézus közösséget épít, szeretettel mindenkit befogad. Megkeresztelkedésének napján, nyilvános működésének kezdetén már tanítványokat gyűjt maga köré, közülük apostolokat választ, semmit nem csinál egyedül. Magával viszi barátait a kánai menyegzőre, a tanító, gyógyító útjaira és tudatosan hirdeti, hogy ő mindenkit válogatás nélkül magához akar vonzani.

A történelemből láthatjuk, hogy mily könnyen lehet ember embernek farkasa. Igen, félelemből, gyűlöletből szembe fordulhatunk egymással, sebeket okozva megoszthatjuk a közösséget, de ez az út a sötét káoszba, a pusztulásba vezet. Hogy kinek van igaza? Két autó ha ütközik, mindkettő összetörik, és a kórházban szenvedőnek sovány vigasz, hogy neki volt igaza! A történelem nagyjai Jézus Krisztus integráló, befogadó útját járják. Gondoljunk csak Szent László királyra, aki trónra lépésekor az egymással szemben álló kérlelhetetlen erőket képes volt egy asztalhoz ültetni. Akkoriban nemcsak családi, közösségi érdekek feszültek egymásnak, hanem a keresztény és a pogány világnézet is megosztotta az embereket. Mennyi vér és fájdalom ‒ Szent Gellért halála, anarchia, háború, szörnyű sebek ‒, és Szent László király bölcsen, igazságot szolgáltatva minden erőt befog, hogy megalapítsa a középkori nagy Magyarországot. Szent királyunk képes volt még a legyőzött ellenségeket is integrálni. A győztes csatája után katonái a legyőzött kunokat elkezdik lekaszabolni, a szent király saját katonáit sírva kéri, hogy ne bántsák a legyőzött ellenséget. Így szól: papokat hívunk, hogy majd tanítsák őket, mindannyian Urunk Istenünk gyermekei vagyunk, majd letelepednek, és békében együtt építjük országunkat, és háborúban fegyverrel a kézben együtt fogjuk megvédeni azt.

Erdély aranykorát, rengeteg erőszakkal beszennyezett, sötét évtized után, Bethlen Gábor hozta el. Erdély népei félrevezetve, bután egymás ellenségei lettek. A székelyek nemcsak fellázadtak, hanem megölték fejedelmüket, Báthori Endrét, a belső széthúzás meg a külső hatalmak szinte szétzilálták a csöpp fejedelemséget. A Marosillyén született és Gyergyószárhegyen felnőtt nagyfejedelem bölcsen és okosan ki tudta engesztelni az egymással szemben álló erőket, Erdély különféle nemzetiségű lakóit be tudta vonni az ország építésébe. Bár protestáns fejedelem volt, mégis ismerte a katolikus hitet belülről, mert anyai ágon családja katolikus volt. Nagy kortársa, Pázmány Péter esztergomi hercegprímás mindig az elismerés és a tisztelet hangján szólt róla.

Bármerre utazunk a Kárpát-medencében, láthatjuk, hogy szép városaink, középületeink nagy része a kiegyezés után épültek. Az 1860-as években Bécsben, a császári udvarban a Deák Ferenc vezette magyar tárgyaló delegáció minden fontos, lényeges kérdésben „kiegyezett”. Az akkor forgalomban lévő pénzre bölcsen és okosan felírták németül, magyarul, románul, szlovákul a térségben lakó minden népnek nyelvén a pénz nemét, hogy mindenki értse, hogy így az emberek el tudjanak igazodni, szerencsésen boldoguljanak. A kiegyezés az egymásnak feszülő, támadó, védekező erőket kioltotta, és ez minden téren csodálatos felvirágzást hozott. Leírhatatlan az a sok művészi alkotás, tudományos eredmény, anyagi jólét, amelyet e békés korszak hozott mindazokra ‒ vallási, nemzeti, társadalmi szempontoktól függetlenül ‒, akik e térségben éltek.

Déván húsz évvel ezelőtt én is tudatosan, Jézus Krisztus befogadó, a másikat szeretettel átölelő útjára léptem. Az elmúlt évek alatt a kedves munkatársaimmal 72 otthonban közel 5000 gyermeket fogadtunk be. Jelszavunk: a Szent Ferenc Alapítvány szeretne egy nagy fa lenni, melynek ágai közé örömmel befogadjuk az ég madarait, mindazokat a gyermekeket, fiatalokat, kik fáradtan, magányosan élnek, kiknek nincs hol lehajtaniuk a fejüket. Az ég madara jöhet bátran, megpihenhet e nagy fának ágain. Akár fészket is rakhat, odút vájhat bele, de ha úgy gondolja, bármikor továbbrepülhet, mert nem szeretnénk senki számára ketrec, kalitka lenni. Azt tapasztaltam, hogy ez a befogadó jézusi magatartás hihetetlenül gazdaggá, széppé tette a mindennapjainkat, mert végtelenül színes, sziporkázóan csodálatos az élet, nincs két egyforma gyermek vagy életút. E húsz év alatt megtapasztaltam, hogy aki szeretetet, jóságot vet, az szeretet és jóságot is arat! Egyetlen igent sem bántam meg, mit kimondtam! Nagy-nagy alázattal köszönöm az Istennek az erőt, bátorságot, mellyel be mertük fogadni az ajtónkon kopogtató sokféle gyermeket, fiatalt.

Hiszem, hogy csak Jézus Krisztus, Szent László, Bethlen Gábor, Deák Ferenc útján lehet és érdemes járni. Meg vagyok győződve, hogy nekünk nem kiszorítanunk, elpusztítanunk kell egymást, hanem alázatos, kitartó párbeszéd útján közös jövőt kell építenünk. Erdély, Kárpát-medence elég nagy ahhoz, hogy becsületes megélhetést biztosítson mindazoknak, akik itt élnek. Ezért imádkozom, hogy egyházi felekezeteink, politikai pártjaink, különféle világnézetű csoportosulások ne kiszorítani akarják egymást, hanem merjük megvalósítani bizalommal azt, amit az Egyház a II. Vatikáni Zsinat annyira szépen megfogalmazott: "Isten azt akarja, hogy az emberiség egy nagy családot alkosson, s mindannyian egymásnak jó testvérei legyünk!"

Szeretettel, Csaba t.