Az elharapódzó, sőt burjánzó öntörvényű, az önző ember képére és hasonlatosságára szabott vallásnak, ahol én és az én elképzelésem, akaratom van a középpontban, ahol az számit, ami nekem jó és kényelmes, s nem az Isten akarata és felebarátom java, - nos, az ilyenfajta vallásosságnak nem kedvez Jézus szemlélete. A kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Elsőként azt határozzák meg, ki a közösség tagja, ki nem. Így van ez a családban vagy a legkisebb egyesületben, szervezetben is. Az egyházban sincs ez másképp.
Isten az egész üdvtörténetben nem az egyes emberekkel áll párbeszédkapcsolatban, hanem választottai által a közösséggel, az egész néppel. Jézus is kezdettől fogva közösségi kapcsolatokra építi az Isten országát, sőt, az üdvrendet. Az apostolok közösségével együtt dolgozik, s végül az Egyházra bízza üdvözítő munkájának képviseletét és folytatását.
Minden közösség életében kulcskérdés: az egység a közösség tagjai között. Jézus az imént elhangzott evangélium-részletben az egység érdekében hoz rendelkezéseket. Az első részben arról, hogy az egyházban a tagok egymás közti nézeteltéréseit hogyan kell rendezni a testvéri intés, figyelmeztetés által.
Ugyanakkor az evangéliumi szakaszból az is kiderül, hogy „az igazi közösség nem az által jön létre, hogy az embereknek egymás iránti érzelmeik vannak, hanem két dolog által. Az egyik az, hogy mindnyájan élő és kölcsönös kapcsolatban állnak egy élő központtal. A másik az elsőből következik, de nem magától adódik. Az élő, kölcsönös kapcsolatok kölcsönös érzéseket foglalnak magukba, de ezek nem tőlük származnak. A közösség élő, kölcsönös kapcsolatokból épül fel, de az építőmester az élő, működő középpont”, (Martin Buber) - a teremtő és gondviselő Isten.
Éppen ezért a keresztény közösség minőségét Jézus jelenléte adja meg. Első pillantásra nagyon is alacsony a mérce: elég, ha ketten vagy hárman összejövünk. Az összejövetel azonban még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség: az Ő nevében kell összejönnünk.
Az ő nevében azt jelenti – amit jelent analóg módon a „király” vagy a „köztársaság” nevében ítélkező bíró példája – vagyis, hogy az ő hatalma alatt állunk. E minimális előfeltétel mellett azonban a közösség – és csakis a közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek, és döntéseik az égre is kötelezők! Hogy mondja Jézus? „Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is”. 
Isten elkötelezi magát. Kiszolgáltatja magát a mi ítéletünknek! Delegál, meghatalmaz, ahogy egyetlen nagyhatalommal rendelkező vezető ember se tenné! Érthető hát, hogy nem mindegy, kik alkotnak ilyen közösséget.
A ki-közösítés, amiről beszél az evangéliumi szakasz, ezért nem a szeretetlenség jele, hanem azé a makacsságé, bibliai szóval élve: keményszívűségé mely az öntörvényű, saját, önző érdekeit szemelőt tartó ember sajátja, aki egy darab kenyérért, a karrierben való előrehaladásért, a ranglétrán való feljebb jutás reményében, senki másra nem hajlandó hallgatni, akinek a fejében meg sem fordul az, hogy másnak is lehet igaza, mert saját-magának önmaga a mércéje. Ráismerünk a ma uralkodó hamis nézetekre, amelyek sajnos a megkereszteltek, magukat keresztény katolikusoknak vallok között is egyre gyakoribbak?
Például keresztény múlttal, úgymond nagy keresztény ősökkel, hagyományokkal dicsekvő emberek közül egyesek természetesnek tarják a megfogamzott élet, és a súlyos beteg, idős ember életének a kioltását, sőt az ehhez való képzelt jogukat törvénybe is iktatják. Mások törvényre hivatkozva, jellemtelen módon, kiskapukat felhasználva, igyekszenek érvényt szerezni vélt jogaiknak, miközben szándékosan figyelmen kívül hagyják Pál apostol tanítását, miszerint: „A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának, mert a törvény teljessége a szeretet”(Róm 13,9). Vannak, akik normálisnak tekintik a házastársi hűség megszegését, helyénvalónak a házasságon kívüli, élettársi kapcsolatokat. Mások az igazság melletti kiállásról beszélnek, miközben lázítanak, és széthúzást keltenek a közösségen belül… és még sorolhatnánk a listát.
Ezek után rá kell döbbennünk arra, hogy épp manapság, amikor az ünnepélyes kiközösítés rég kiment a divatból, a hallgatólagos és önmagától beálló ki-közösítés egyre több hívőt érint, és szívük keménysége és elvakultsága miatt még maguk se tudják!
A baj talán ott van, hogy többnyire elmarad a figyelmeztetés: a négyszemközti éppúgy, mint a közösségi szinten. Annyira félünk, hogy „elveszítjük” a vétkest, hogy inkább toleráljuk, megtűrjük a vétket. Eközben végképp elveszítjük őt, és vele bomladozik, pusztul a közösség is. Hiszen, ha egy egészséges test valamely tagja megbetegszik, és azt nem kezelik kellő időben a betegség átterjed a test többi tagjára is, míg végül halált nem okoz. Az evangéliumi szakasz befejező részében ez áll: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”.
Az Úr Jézus a keresztény közösség egységének és jövőjének a kulcsát a közös hitben és az imádságban látja. Az „én nevemben” kifejezés a keresztségre is utal, mely feltételezi a jézusi hitet. De utal a Jézus nevében történő elkötelezettségre is, amely szintén a közös hitből születik meg. Jézus jelenlétével ajándékozza meg az egyetértő, egyet akaró, közös imában összejövő hívő embereket.
Jézus kijelentése óta nem képzelhető el keresztény közösség a közös hit (meggyőződés és megvallás) és a közös imádság nélkül. A közös hithez és hitvalláshoz természetesen hozzátartozik Isten szavának a hallgatása is, mert a hitvallás tulajdonképpen válasz az Isten igéjére és akaratának kinyilvánítására és annak elfogadására, illetve annak megvalósítására. Amit Jézus a Miatyánkban kérés formájában így fogalmaz meg: Legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is. Végezetül elmondhatjuk, hogy az Isten által létrehozott közösség, egyház működésének hatékonyságát az élő, a szürke hétköznapok közepette, az életünk minden területére és döntésére kiható öntudatos hit és az imádság biztosítja.
Minél élőbb és személyesebb a hitünk, minél többet imádkozunk akár egyénileg vagy családi körben, akár imacsoportokban vagy a templomban, annál nyitottabbak leszünk Isten és felebarátaink felé. Ahogy valaki fogalmazott: az Oltáriszentség imádása el kell hogy vezessen a „testvér szentség” tiszteletéhez, szolgálatához.
Az első keresztények életéről az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk. Ebből az írásból kitűnik, hogy az apostolok igen nagy hangsúlyt fektettek a közösségi imára. Jézus mennybemenetele után a tanítványok szinte minden idejüket imádságban töltötték, naponta elmentek a jeruzsálemi templomba és magasztalták Istent. Pünkösd napján is együtt voltak. Éppen imádkoztak, amikor váratlanul aláereszkedett a Szentlélek. Ezt követően a hívők száma rohamosan gyarapodott. Az Apostolok Cselekedetei szerint a százhúsz főből álló csoport egyik napról a másikra háromezerre növekedett.
Az új megtérők is megtanulták az apostoloktól a közösségi élet jellegzetes keresztény formáit, a közös imádkozást és a szentmiseáldozat, az eukarisztikus összejövetelek rendjét és szükségben lévők, a szegények szolgálatát.
Nem csoda, hogy azok az emberek, akik figyelték az apostolok közösségét, szerettek volna a közösség tagjaivá válni, még akkor is, ha az életüket kellett kockáztatniuk, a vértanúságot vállalniuk.
Akkoriban ez a jelenség mennyei illatot árasztott maga körül. Mindez ma is elevenen élhetne templomainkban, közösségeinkben, s ha ez nincs így, vajon nem azért van, mert megfertőztek bennünket is a hamis nézetek, a farizeusi lelkület, mert nagyon is alávetettük magunkat az e-világi törvényeknek – természetesen, ha egyéni érdekeink is úgy kívánják, miközben figyelmen kívül hagyjuk a törvény teljességét, a SZERETETET? … …