Nagyon szeretem azt a találkozástörténetet, amelyben Keresztelő János szemtől szemben áll Jézussal. Mennyire emberi ez a pillanat, a belső tusakodás, az „azért ezt mégse” józan tiltakozásával szemben megmutatkozó engedelmesség! Keresztelő János látja, hogy ott áll előtte az, „akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani”, és belemerítkezik a Jordán folyóba, ahogyan az emberi létbe is. János megteszi, ami meg van írva, és tettében végérvényesen szembesül azzal a ténnyel, hogy csak a világmindenség Ura elég nagy ahhoz, hogy kicsi is tudjon lenni. Erre csak azok képesek, akik felismerik: legfőbb értékük abban rejlik, hogy Isten képmására lettek teremtve. Úgy is fogalmazhatok, tisztában vannak azzal, hogy Istennek kedve telik bennük. 

Vízkereszt után ezzel az ünneppel fejeződik be a karácsonyi idő. Keresztelő János megkereszteli Isten egyszülött Fiát a Jordán folyóban. Ezzel indul Jézus földi küldetése, nyilvános működése, hogy megmutassa Isten szerető jóságát minden ember iránt. Jézus megkeresztelkedése istenségének jele: igent mond az Atya akaratára. De jele emberségének is, amely által megtanít bennünket arra, hogy a gyümölcsöző élet titka nem a sikerekben rejlik, hanem az élet értelmének megtalálásában ott, ahol mások talán falakat, értelmetlenséget látnak. Keresztelő János tudta és hangsúlyozta, hogy nem ő a Messiás, és arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldja. Ő csak vízzel keresztel, utána jön majd az, aki Szentlélekkel fog keresztelni. Az Úr Jézusnak nem volt szüksége arra, hogy felvegye a keresztséget, mégis megtette: egy lett közülünk, vállalta az emberi sorsot azért, hogy segítsen embernek lennünk. Mert ez a legnagyobb feladat. 

Egyszer valaki elment egy híres remetéhez, akit nagyon tisztelt, és azt kérdezte tőle: – Hogyan lehetnék olyan nagy ember, mint te? – Miért akarsz nagy lenni? Embernek lenni is elég nagy teljesítmény – felelte a remete. 

Gyakran találkozunk olyan példaképekkel, akiknek nem sok közük van az emberséghez. Az emberi mivoltából kivetkőzött ember akkor kezdett távolodni önmagától, amikor hátat fordított Istennek, aki teremtette őt, és maga is felöltötte az emberi természetet, hogy életünkbe belépve segítsen visszatalálnunk önmagunkhoz.

Jézus megkeresztelkedését rendkívüli jelek kísérték: miközben imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb, leszállt rá a Szentlélek. Szózat hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” Jézusnak ebben az első nyilvános tettében benne van az egész élete: a Szentlélek erejével cselekszik, hogy az Atya akarata vezesse mindenben.

Az élet értelme éppen ebben rejlik: Isten akaratának felismerésében, amely megegyezik a lelkünk mélyén rejlő, egy életen át tartó felfedezés útján megismert hiteles vágyainkkal.

Hosszú út vezet a kicsinységet is vállalni tudó nagyság felé.

Bátor Botond OSPPE