Világszerte egyre többen kényszerülnek karanténba, vagy vállalják az önkéntes bezártságot akár több héten át, hiszen így nagyobb biztonságban vészelhetik át a járványt. Ám sokan vannak, akik mindezt nem tehetik meg, hiszen éppen azoknak segítenek, akik megbetegedtek. Ők azok, akik a vírussal vívott háború frontvonalában harcolnak nap mint nap – sokszor pihenés, alvás, étkezés nélkül. Saját igényeiket, szükségleteiket, akaratukat alárendelik egy láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelemnek, és gyógyítanak, ápolnak, életeket mentenek a nap minden percében, vállalva azt is, hogy ők maguk is elkapják a fertőzést. Súlyos döntéseket hoznak. Ők azok, akik elköszönnek azoktól, akiknek szervezete feladja a harcot. Ők tartják a haldoklók füléhez a telefont a búcsú pillanataiban, hogy még utoljára hallhassák szeretteiket.

Azok pedig, akik otthonaikban ülve várják, hogy elmúljon a veszély, az egyik legrégibb emberi gesztussal, a tapsolással fejezik ki elismerésüket, tiszteletüket az egészségügyben dolgozók iránt.

Tapsol most az egész világ ezeknek a bátor és elkötelezett embereknek Wuhantól Milánóig, Párizstól Londonig, Isztambultól Buenos Airesig – és persze nálunk, Magyarországon is.

Az elismerés és tisztelet jeleként Budapesten péntek óta fehéren ragyog a Lánchíd. A fehér fény az egészségügyi dolgozóknak szól: a díszkivilágítás az orvosok, nővérek, ápolók fehér köpenyére emlékeztetve igyekszik felhívni a figyelmet arra a megfeszített, áldozatos munkára, amelyet ezek az emberek a kórházakban, rendelőkben végeznek. Budapest főpolgármestere ezzel a gesztussal köszönte meg a fővárosiak – és minden magyar ember – nevében mindezt.

*

A Lánchíd nem először kapott gyönyörű, hófehér világítást: az 1938-as, Budapesten tartott eucharisztikus világkongresszus idején is díszbe öltözött, az Erzsébet híddal együtt. A korabeli sajtó így írt az eseményről: „Az Oltáriszentséget vivő hajó elindulását jelző rakétalövésre kigyulladtak a Lánchíd és az Erzsébet híd pillérein a neonfényből készült, hatalmas kongresszusi jelvények, és messzire kirajzolódott a kehely is a szentostyával.”

A fővárosba érkező hívő tömegek számára lélegzetelállító látványt nyújtott a két ragyogó építmény a Duna fölött, a kongresszusi jelvényekkel. Óriási dolog volt ez akkor, hiszen 1938-ban a vidéki háztartások jelentős részében még nem volt vezetékes villany.

*

Nyolcvankét évvel ezelőtt a Lánchíd az Oltáriszentségért ragyogott. Sok évtizeddel később újra eucharisztikus kongresszusra készülünk, ám a fertőzés megállítása és megszüntetése mindennél fontosabbá vált, így most a híd azokért fénylik, akik a legtöbbet teszik a járvány megállításáért.

A tapsok és a fények arra hívják fel a figyelmet, hogy a saját akaratunknál és vágyainknál most (is) sokkal lényegesebb a közösség megvédéséért való önzetlen magatartás, az áldozatkészség és a kitartó harc egy nagyobb jóért.

Erdő Péter bíboros nagyböjt negyedik vasárnapján elmondott szentbeszédében úgy fogalmazott: „Sebezhetők, kiszolgáltatottak vagyunk. De bízhatunk a gondviselő Istenben, aki csodálatos adottságokkal, immunitásokkal, alkalmazkodóképességgel és értelemmel ajándékozott meg minket.”

Használjuk ezeket az ajándékba kapott adottságokat a mostani helyzet átvészelésére, és egy pillanatra se felejtsük el, hogy ha mégis megbetegednénk, jó kezekbe kerülnénk, hiszen rólunk is gondoskodnának a kórházak dolgozói. Akik nemcsak most, a koronavírus idején állnak helyt maximálisan, hanem mindig, mindenhol és mindenkiért. Jusson ez eszünkbe, ha véget ér a járvány!

Forrás és fotó: NEK

Magyar Kurír