Szent László szobra Nagyváradon

Monda Lajos a nagy király:

Eredj szolgám, Laczfi Endre,

Küldj parancsot, mint a villám,

Köss nehéz szablyát övedre:

A tatártól nagy veszélyben

Forog Moldva, ez a véghely:

A tatárra veled menjen

Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre,

Veszi útját Nagy-Váradnak;

Kölestermő Kunság földén

Jó csatlósi áthaladnak;

Várad kövecses utcáin

Lovuk acél körme csattog,

Messzefénylik a sok fegyver,

Messzedöng a föld alattok.

Hallja László a templomban

Körösvíznek partja mellett;

Visszatér szemébe a fény,

Kebelébe a lehellet;

Koporsója kőfedelét

Nyomja szinte három század:

Ideje már egy kevéssé

Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tűszöjére

S fogja a nagy csatabárdot,

Mellyel egykor napkeleten

A pogánynak annyit ártott;

Félrebillent koronáját

Halántékin igazítja;

- Éjféltájban lehetett már -

A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki a térre;

És irányát vészi jobbra,

Hol magasan felsötétlik

Ércbül öntött lovagszobra;

Távolról megérzi a mén,

Tombol, nyerít, úgy köszönti:

Megrázkódik a nagy ércló

S érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik,

Kapál, nyihog, lángot fúvall;

László a nyeregbe zörren

S jelt ad éles sarkantyúval;

Messze a magas talapról,

A kőlábról messze szöktet;

Hegyen-völgyön viszi a ló

A már rég elköltözöttet.

Egy ugrás a Kalvária

És kilenc a Királyhágó;

Hallja körme csattogását

A vad székely és a csángó:

Ám a lovat és lovagját

Élő ember nem láthatja,

Csodálatos! - de csodákat

Szül az Isten akaratja. -

Három teljes álló napig

Vívott a pogánnyal Laczfi;

Nem hiányzott a székely szív,

De kevés a székely harcfi

Míg a tatár - több mint polyva,

Vagy mint a puszták fövénye -

Sivalkodik, nyilát szórja,

Besötétül a nap fénye.

Már a székely alig győzi,

Már veszélyben a nagy zászló,

De fölharsog a kiáltás:

"Uram Isten és Szent László!"

Mint oroszlán, ví a székely,

Megszorítva, nem megtörve...

Most a bércen láthatatlan

Csattog a nagy ércló körme.

"Ide, ide jó vitézek!"

Gyüjti népét Laczfi Endre:

Hát egyszer csak vad futással

Bomlik a pogányság rende;

Nagy tolongásnak miatta

Szinte már a föld is rendül;

Sok megállván mint egy bálvány,

Leragad a félelemtül.

Sokat elüt gyors futtában

A repülő kurta csákány;

Sok ki nem mozdul helyéből

Maga rab lesz, lova zsákmány.

Foglyul esett a vezér is

Atlamos, de gyalázatja

(Nehéz sebben vére elfoly)

Életét meg nem válthatja.

Fel, Budára, Laczfi Endre

Számos hadifoglyot indít;

Annyi préda, annyi zászló

Ritka helyen esik, mint itt.

Rabkötélen a tatárság

Félelemtül még mind reszket.

És vezeklik és ohajtja

Fölvenni a szent keresztet.

Hogy elértek Nagy-Váraddá,

- Vala épen László napja -

Keresztvízre áll a vad faj,

Laczfi lévén keresztapja.

Összegyűl a tenger néző

Hinni a csodába, melyet

Egy elaggott, sírba hajlott

Ősz tatárnak nyelve hirdet:

"Nem a székely, nem is Laczfi,

Kit Isten soká megtartson;

Hanem az a: László! László!

A győzött le minket harcon:

A hívásra ő jelent meg,

Vállal magasb mindeneknél

Sem azelőtt, sem azóta

Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,

Arca rettentő, felséges;

Korona volt a fejében

Sár-aranyból, kővel ékes;

Jobb kezében, mint a villám

Forgolódott csatabárdja:

Nincs halandó, földi gyarló

Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember,

Egy azokból, kik most élnek:

Feje fölött szűz alakja

Látszott ékes nőszemélynek;

Koronája napsugárból,

Oly tündöklő, oly világos! -"

Monda a nép: az Szent-László,

És a Szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét,

Noha kétség nincs felőle;

Bizonyítá a templomnak

Egy nem szavajátszó őre:

Hogy három nap a sirboltban

Lászlót hiába kereste;

Negyednapra átizzadva

Találtatott boldog teste.

(1853 szept. 19)