Ábrahám áldozata

 „Ábrahám fogta az égőáldozathoz szükséges fát, s fia, Izsák vállára adta, ő pedig kezébe vette a tüzet és a kést. Így mentek egymás mellett (Ter 22, 6). Az a tény, hogy Izsák maga vitte az égőáldozathoz a fát a saját számára, annak az előképe, hogy Krisztus is maga hordozta a saját keresztjét. Az áldozathoz való fát vinni azonban papi feladat volt, így lett tehát áldozat is és pap is. Erre céloz a szent szöveg is, amikor így folytatja: mentek egymás mellett. Amikor ugyanis Ábrahám, mint aki áldozatot akart bemutatni, viszi a tüzet és a kést, akkor Izsák nem utána megy, hanem mellette, hogy ezzel is kifejezésre jusson: vele együtt papi ténykedést végez.
     S mi történik ezután? Ezt olvassuk: Akkor Izsák megszólította Ábrahámot: „Atyám!” A fiú ajkáról pont ebben az időben előtörő kedves szó nagy kísértést jelentett. El tudod képzelni, hogy a feláldozásra szánt gyermek hangja mennyire szíven találta az atyát? És bár Ábrahám hite erősebb volt, mégsem rejti el benső érzelmeit, amikor így válaszol: Igen, fiam! És amaz: „Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz?” Ábrahám így felelt: „Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam.” (Ter 22, 7-8).
     Engem valahogy mindig mélyen meghat Ábrahámnak ez az igen nagy szeretetet eláruló, de mégis óvatos felelete. Nem tudhatom, hogy mire gondolt ekkor a lelkében, hiszen nem a jelenről, hanem a jövőről szól, hogy Isten majd maga gondoskodik bárányról. Tehát a jövendőről beszélt fiának, aki pedig a jelen helyzetre vonatkozóan érdeklődött. Isten ugyanis Krisztusban gondoskodott magának áldozati Bárányról.
     Akkor Ábrahám kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Az folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé, és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent” (Ter 22, 10-12). Hasonlítsuk össze ezeket a szavakat az Apostoléval, aki így szól Istenről: Saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta (Róm 8, 32). Lásd meg ebből, hogy nagylelkűségében Isten mennyire felülmúlja az embereket. Ábrahám Istennek áldozatul ajánlotta fel halandó fiát, aki azután mégsem halt meg, Isten viszont az ő halhatatlan Fiát adta halálra áldozatul mindenkiért.
     Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. A fentiekben, gondolom, már eléggé hangsúlyoztuk, hogy Izsák Krisztus előképe, de úgy tűnik, hogy az itt szereplő kos is Krisztus előképe. De hogy miképp vonatkozhat Krisztusra mindkettő, tudniillik Izsák, akit nem öltek le, és a kos, amelyet tényleg leöltek, ezt megérteni fáradságos elmélyülés jutalma. Krisztus ugyanis az Isten Igéje is, de az Ige testté is lett (Jn 1, 14).
     Krisztus tehát szenved, de testben; elszenvedi a halált emberi természetében, így ez a kos az előképe, amint János is mondja: Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1, 29). Maga az Ige azonban megmarad a maga romolhatatlanságában, tudniillik Krisztus az isteni természete szerint, és az ő előképe Izsák. Ezért ő áldozat is, de isteni természete szerint Főpap is. Hiszen Krisztus az, aki bemutatja emberi természetében az áldozatot az Atyának, és ő maga lett a kereszt oltárán az áldozat is.

VÁLASZOS ÉNEK

Jn 19, 16-17; Ter 22, 6

Átvették Jézust, és elvezették. * Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére.

Ábrahám fogta az égőáldozathoz szükséges fát, s fia, Izsák vállára adta. * Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére.