Francis Jammes költő egész életét Dél-Franciaországban, a Pireneusok tövében töltötte: Orthezben, majd Hasparrenben.

A szimbolizmus utolsó képviselője volt. Egyszerűsége, naivsága feltűnést keltett az irodalomban: a mindennapok egyszerű örömeit énekelte, a szelíd állatokat és virágzómezőket. Paul Claudel befolyására tért a katolikus hitre 1905-ben: ezután vallásos ihlete sem változtatott lírai stílusán.

(…) „Istenem, ím az élet most újra kezdi szépen,
mint tegnap s azelőtt s annyiszor már.
Mint ez a pilleraj, mint ezek a munkások,
és mint ez a napot habzsoló víg tücsök,
vagy a rigó a lomb fekete hűvösében,
hadd folytassam, Uram, én is életemet,
olyan egyszerűen, ahogyan csak lehet.”

(Imádság egyszerűségért, Rónay György fordítása)

***

1868-ban született katolikus családban. Édesapja adóhivatali tisztviselő volt. Francis gyermekkorában nincs semmi különös, jámbor gyermek volt, boldogan időzött a templomban.

Bordeaux-ban 1887-ben fejezte be a gimnáziumot, ezekben az években születtek első versei. Elküldte őket Pierre Lotinak és André Gide-nek. Serdülő korában már nem gyakorolta vallását. Katolikus hitét nem őrizte meg, de mindig élt benne a vallásos érzés és a homályos hit Istenben, a földi szépségek teremtőjében. Orthezben adta ki első verseit. Érzéki költő. Ő maga önmagát jellemezve írta: „a pogány és katolikus faun.” 1895-től tíz éven át – részben Gide égisze alatt – költészetében az érzékiséget a vallásossággal vegyítette.

Ebben az időben megismerkedett egy szép, robusztus zsidó lánnyal, „egy vadóccal, aki csípős, akár a bors”. Francis a „Mamore” („Szerelmem”) nevet adja neki. Ez a nő kötötte le minden gondolatát, érzelmét. Édesanyjának azonban egy idő után sikerült meggyőznie fiát, hogy szakítson a lánnyal, akit nem vehet feleségül. 1898-ban szakítottak, de Francis nem felejtette szerelmét, elégiáit „Mamore” emléke sugallta:

Midőn szívem kihűl, csak szánakozzatok.
Eltűnik, mint a pisztráng a kéklő vízesésben,
eltűnik, mint az égen villanó csillagok,
s miként az esti lonc illata oly szelíden.

Első nagy könyve:

A hajnali Angelustól az esti Angelusig 1898-ban már olyan előszóval jelent meg, amely hitvallásnak is beillik:

„Istenem, Te kiszólítottál az emberek közül. Íme, itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Azon a hangon szóltam, amelyet Tőled kaptam. Azokat a szavakat írtam le, melyeket Te tanítottál meg anyámnak és apámnak, s melyeket ők továbbadtak nekem. Úgy járom az utat, mint egy fejét lehorgasztó teherhordó szamár, amelyet a gyermekek kicsúfolnak. Oda megyek, ahova akarod, és amikor akarod. Az Angelus zeng.”

Jammes már az Egyház küszöbén volt, de ekkor még nem tudta, hová kell mennie Isten akaratából. Később emlékirataiban megvallotta:

„Isten türelmes volt hozzám. Azt akarta, hogy egy napon visszatérjek Hozzá, még a képtelen vakmerőségemből fakadó megaláztatások árán is.”

A kankalinok gyásza c., 1898 és 1900 között írt versei különös melodikus formában hirdetik a szeretetet és a hitre való törekvést. De kísértette a „Dél démona”, még nem élt hite szerint. Új szerelem kerítette hatalmába. Francis feleségül akarta venni a nőt, de szülei nem egyeztek bele. Sötétség borult rá,

„ez a nyugtalan, kábult állapot, ez az undorodás az élettől szinte elviselhetetlen volt”

, írta egyik barátjának.

Jammes ekkor a korábban megtért katolikus költőhöz, Paul Claudelhez, régi barátjához fordult, akivel levélkapcsolatban állt; elpanaszolta neki szenvedését. Megható a másodszor is megtérő Claudel válasza, akiben még küzd a pogány és a katolikus; így vall magáról:

„Kedves Barátom, megkaptam levelét, amely – bevallom – szinte ugyanannyi csodálkozást váltott ki bennem, mint örömet. Önt boldog embernek hittem, aki arra teremtetett, hogy örüljön a szép és jó dolgoknak, s aki nemigen fáradozik azon, hogy keresgélje a Hortus conclusus /zárt kert/ kulcsait. (…) Az egyetlen emberhez méltó magatartás, ha kiállunk e bűnös világ elé, és hősiesen, rendíthetetlenül, mint az öreg Jób – bizonygatjuk, hogy van számonkérés. (…) Hogy nem úgy szólok Önhöz, kedves Barátom, mint egy szent, és nem mondok súlyos, szent vigasztaló szavakat? Csak egy bűnös vagyok és nevetséges író. De legalább hitem olyan mély, amilyen teljes a bizonyosságom. Ölelem.”

Claudel levele mélyen meghatotta Francis Jammes-ot. Később elbeszélve megtérése történetét, visszautalt rá; ezeket írta le:

„Egy napon, ágyamon feküdtem, összetört testtel és lélekkel, megalázottam, elcsigázott idegekkel. Amikor magamhoz tértem ebből a húsz percig tartó teljes kimerültségből, könnyek között jelentettem ki: – Kell, hogy ez legyen, különben nincs semmi. 'Ez' – de mi? A római katolikus apostoli Egyház, amelyre kezdett engem tanítani – noha tengerek választanak el egymástól bennünket – második őrangyalom, Paul Claudel. Felkeltem, hogy elmenjek ezen a vasárnapon végigsírni a bordeaux-i székesegyház miséjét. Lényem mélyén az öröm kezdett kibontakozni. Lehetséges lenne, hogy az embert egy ilyen öröm vegye hatalmába? A pogány, aki voltam, első ízben érezte át – hogy is mondjam? – a mozgást, amelyet Isten indított el szakadékom mélyén. Elsősorban Önnek vagyok hálás ezért, atyai barátom!”

1904 végén Jammes elkísérte anyját Lourdes-ba. Claudel is a Pireneusokba érkezett fürdőkúrára. Nem találta Jammes-ot Orthezben. Csalódott levelet írt neki, mire Jammes hazasietett. Claudel tanácsára Jób könyvéről elmélkedett, megszületett elhatározása. 1905. július 7-én meggyónt és áldozott, majd Claudellel együtt elzarándokolt Lourdes-ba. Követték az Oltáriszentséggel végzett körmenetet; a sok egyszerű, szenvedő, imádkozó ember hite megrendítette. Ekkor született meg Jammes katolikus költészetének első verse: Levelekbe öltözött templom címmel. Claudel jelenlétében felolvasta barátainak:

Megérti látván faragatlan arcukat
s földes kezükben forgatni az olvasót,
mért ily szegény, egyszerű hitbe látogat
az Isten, hogy jászolban lakjon ott.

1906 elején, Franciaországból való elutazása előtt Claudel ezt írta Jammes-nak:

„Isten kegyelmére bízom Önt, Ő majd megadja Önnek a megérdemelt emberi boldogságot.”

1907. július 14-én rámosolygott Jammes-ra ez a megérdemelt boldogság egy levél alakjában: egyik ismeretlen rajongója, Ginette Goedorp e levélben beszámolt rokonszenvéről és csodálatáról. Elkezdődött levelezésük. Jammes Lourdes-ban találkozott jövendőbelijével, és 1907. október 8-án házasságot kötöttek. Megszületett kislányuk, Bernadette. Jammes egy könyvet szentelt az újszülöttnek, amely hálaáldozat versekben.

Jammes ezután ontotta a katolikus hit által ihletett költeményeit. Kritikusai szerint megtérése utáni költészete „kizárólag katolikus légkört áraszt”.

A Hasparennben élő, ötvenéves Jammes már szakállas pátriárka. Ekkor született hetedik, legkisebb gyermeke, Françoise, aki felnőve zárdába vonult, és 1938-ban Afrikába, misszióba készült. Édesapja ezt táviratozta neki:

„Szeretettel indítlak útra a homoksivatagba, legdrágább gyümölcsöm.”

A költő, a hasparreni pátriárka 1938-ban, mindenszentek napján halt meg. Egyik négysorosában így könyörgött a szép halálért:

Add meg, Uram, halálom legyen majd tiszta, szép,
gyermekeim keze simuljon a kezembe,
béke és nyugalom boruljon a szívemre,
ahogy egy parasztról La Fontaine mesélte rég.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír