Mintegy hetvenfős szatmári zarándokcsoport előtt mutatott be szentmisét Schönberger Jenő szatmári püspök, Ioan Robu bukaresti érsekkel, Böcskei László nagyváradi püspökkel, valamint több szatmári egyházmegyés pappal közösen szeptember 12-én a jilavai börtönben. Pontosan hatvan évvel ezelőtt szállították Boldog Scheffler János szatmári megyéspüspököt oda, ahol a kínzások következtében 1952. december 6-án életét vesztette.

A szentmise elején Ioan Robu érsek beszélt a hely jelentőségéről és a vértanúk áldozatáról: „Ezen a helyen a remény és a kétségbeesés, a hit és a hitetlenség járt együtt, a pokol, tisztítótűz és mennyország hangulatában. Sokan szenvedtek itt, köztük Boldog Scheffler János, Boldog Bogdánffy Szilárd, Vladimir Ghika. A nehézségek nem kényszerítették térdre őket, hanem épp ellenkezőleg, felemelték. Adjon áldozatuk reményt közösségeinknek, az egész országnak. Ha valami szép és építő jellegű született itt a szívekben, az a remény virága. Hiszünk Scheffler János közbenjárásában, hisszük, hogy Isten őt az igazi, és vég nélküli fényben részesíti, miután próbára tette a börtön sötétjében.”

Schönberger Jenő – Scheffler János utódja a szatmári egyházmegye püspöki székében –, szentbeszédében az üldöztetés sorsszerűségét emelte ki. „Benn lehetünk most abban a cellában, ahol püspökünk az utolsót sóhajtotta, és elmondta azokat a szavakat: „ibi vacabimus... Ott majd időzünk, ott majd minden meglesz, ami nekünk itt hiányzott. Ennek a szenvedésnek vége lesz, de annak, amikor Isten elé járulunk, amikor Istent látni fogjuk, annak a boldogságnak nem lesz vége.”

Schönberger Jenő püspök rámutatott, a vértanúk ma is élnek: „Jézus nem mennyországot ígért itt a Földön, hanem üldöztetést. Hol vannak azonban azok, akik valamikor Scheffler Jánost és a többi vértanút, hitvallót bebörtönözték? Sehol. A vértanúk ma is élnek, ma is példaképek. A kitartásra, a helytállásra, az Isten melletti szeretetre, az iránta való elkötelezettségre buzdítanak bennünket. Az, hogy itt szentmisét mutathatunk be, ahol az ő keresztútja véget ért, erőt ad nekünk is tovább vinni a keresztet. Nekünk kell megőriznünk szívünkben vértanúink emlékét, tudnunk kell, áldozat nélkül nincs örök élet, és itt, a Földön, az áldozat ideje van. A boldogság odaát vár ránk, a mi hazánk a mennyben van.”

Böcskei László a szatmári Scheffler János és nagyváradi Bogdánffy Szilárd püspök kapcsolatát idézte fel. „Közeli munkatársakként éltek, dolgoztak. Vajon hogyan tudták megtartani és továbbvinni ezt a kapcsolatot itt, a börtönben? Biztos, hogy nem feledkeztek el egymásról, hanem ki-ki a maga módján próbálta, ha másképp nem, akkor imádságban kísérni a másikat. Ennek az imának pedig ilyen helyeken hatalmas ereje volt.”

Böcskei László hangsúlyozta, „égre irányított tekintettel éltek, akkor, amikor az egyházmegyéjükben szolgáltak, akkor is, amikor a megpróbáltatás ideje következett. Égre emelt tekintettel tudtak szembenézni a szenvedéssel, mindazzal a megaláztatással, amiben részük volt, és ugyanígy fogadták a halált is, mint életüknek legnagyobb áldozatát. Ez az üzenet számunkra is aktuális.
A szentmise végén Schönberger Jenő püspök, Ioan Robu érsek és Böcskei László püspök együtt adták főpásztori áldásukat, a zarándokok pedig ezután még hosszan énekeltek, imádkoztak.

Józsa János/Magyar Kurír