Csak a tetejét kellett megnyomni, és apró kattanással máris egy másik színű irónbél bújt ki a hegyén. Csodálatos volt! Legalábbis Kende Katika szemében, mert Kati nagyon szeretett rajzolni. Úgy őrizte színes ceruzái csonkjait, mint a kincseket, pedig még így is csak nyolc maradt a tizenkettőből, amit Dani bácsi hozott neki Kassáról. 

- Vajon, milyen sokba kerül egy olyan csodás ceruza? – Megkérdezte Vágó Évától, a büszke tulajdonos azonban csak a vállát vonta:

- Nem a te nagymamádnak való kiadás!

Hát ez – bármilyen rosszul esett Katikának – igaz volt. A kislány tudta jól, és bele is nyugodott eddig, hogy neki annyi jut, amennyi nagymama nyugdíjából telik. Nem követelőzött, jó barátok voltak ők ketten. Nagymamának mindent el lehetett mondani. Még ezt is.

- Nagyon szeretnéd, kislányom? – kérdezte, és elgondolkozva simogatta unokája haját.

- Nem is tudom, kívántam-e ilyen nagyon valamit életemben! 

- Hát akkor vedd meg magadnak. A perselyedből.

- Igazán? Szabad?

- Tudod, azt nem én őrzöm. Hogyan is beszéltük meg?

- Úgy, hogy az a pénz az enyém, nem kell mással beszélnem róla, csak a lelkiismeretemmel. De talán annyi nincs is benne. Megnéztem tegnap az árát…

Bizony, hiányzott még az összegből, de Katika vígan ment iskolába, mert arra gondolt, nemsokára összegyűjti a hiányzó pénzt is. Mindig akad valami, amit meg lehet spórolni. Itt van mindjárt a holnapi kirándulás…

Nagymama kis mosollyal dugott ötven forintot a markába. Dani bácsi pedig a kétszeresét „külön kiadásokra”, mert olyan ritkán találkozik a kishúgával. Katika az utazásnak is nagyon örült, de ugrándozni tudott volna a gondolattól, hogy ezzel a pénzzel együtt lesz az összeg, és amint hazaérnek, már megveheti a többszínű ceruzát. Nem is tudta magában tartani örömét, elsuttogta legjobb barátnőjének, Pintér Zsuzsinak. És könnyű szívvel kacagtak végig két verőfényes napot. 

Harmadnap azonban vége lett a jó időnek. Beborult. És annyira fújt a szél, hogy a keskeny utcát, amelynek egyik oldalán épültek csak házak, a másikon bozótos sziklák meredeztek, nagy csomóban kergette a lehullt leveleket a még egyelőre nótaszóval menetelő, hátizsákos gyerekhad előtt. 

Síró kisfiú érte utol őket. Elfutott volna mellettük, de megbotlott és elvágódott. Fölsegítették, porolták a ruháját, vigasztalták:

- Nem történt semmi baj. Most már ne sírj!

- Nem azért sírok. – csukladozott a kisfiú hangja -, hanem azért, mert elkapta a szél a kezemből a papírt, amibe becsavarta a mamám a pénzt… Beteg a testvérem, a mamám vett neki egy babát, de nem volt nála elég pénz. Azért odaadták a babát, mert mamám megígérte, hogy én máris futok a pénzzel. – újra rázendített a sírásra. – - Megígértem, hogy nagyon vigyázok rá. Úgy fújta, vitte, nem értem utol, jaj, a mamám megver…

A tanító néni is ott állt már mellettük. Nemsokára az egész osztály.

- Gyerekek, hallottátok. Hogyan tudnánk a fiún segíteni?

- Megkérjük a mamáját mindannyian, hogy ne verje meg! – javasolta az egyik fiú. Nevetés bujkált a szája szögletében.

- De ez most komoly dolog ám, Tibi! – mondta a tanító néni. Másképp kell segíteni.

- Akkor a boltost kérjük meg…

- Mire?

- Hát, hogy…

- Mennyi volt a pénz?

- Háromszáz. – sírt fel a kisfiú.

- Keressük meg! – kiabálták többen. Elszéledünk valamennyien, hogy valaki csak megtalálja…

- Ó, az már árkon-bokron túl lehet… – mondta Katika olyan csüggedten, mintha ő vesztette volna el.

A tanító néni ránézett:

- Neked sincs valami  i g a z i  javaslatod? 

- De igen. – mondta a kislány halkan – Adjuk össze! Én is odaadom… odaadom a többszínű ceruzát!

- Mit adsz oda? – csodálkozott a tanító néni?

- A százötven forintomat, tessék! – és már vette is elő a háromnapi fegyelemmel megtakarított pénzét.

Erre a többiek is a zsebükbe nyúltak, de csak néhány forint került elő, hiszen már vége felé tartott a kirándulás. A tanító néni megszámolta, és a hiányzó hatvan forintot ő tette hozzá.

A kisfiú arcán fölszáradt a könny, dadogva köszönte, aztán lábujjhegyre állt, gyorsan megcsókolta Katikát, és elszaladt az A B C áruház felé. Tibi végre újra nevethetett:

- Éppen pont Katit puszilta meg! – de a tanító néni magához húzta a kislányt.

- Meg is érdemelte. Ő egyedül adott annyit, mint ti összesen. Pedig ha már eddig őrizte, biztosan volt vele célja, igaz? Ugye, a perselybe került volna?

- Igen, de… de ez nem oda való volt mégsem.

- Miért nem?

- Mert úgy beszéltük meg nagymamámmal…- a többit már olyan halkan mondta, hogy nem értette más, csak a tanító néni.

Meg még VALAKI.

Lukátsi Vilma