Az Isten iránti szeretet valóban nem tanítás kérdése. Hiszen nem mástól tanultuk azt, hogy örüljünk a fénynek, és ragaszkodjunk életünkhöz, vagy hogy szüleinket és nevelőinket szeressük. Ugyanígy, sőt még sokkal inkább, Isten iránti szeretetünk sem másoktól való tanulásból ered, hanem amint ez a lény (az emberre gondolok) élni kezd, már bennünk van csíraként az értelemnek az a bizonyos ereje, amely magában hordozza azt a lehetőséget és képességet, hogy őt szeretni tudjuk. Amikor pedig az ember fokozatosan megismeri Isten törvényeit, egyben ezt a képességet gondosan kiműveli magában, és tudatosan táplálja, sőt Isten segítségével egészen a tökéletességig is ki tudja fejleszteni. 
     Ezért, bár a ti törekvésteket is szükségesnek tartjuk e cél elérése érdekében, Isten segítségével és a ti imáitok támogatásával mégis megpróbáljuk feléleszteni ennek az isteni szeretetnek a belétek rejtett szikráját a Szentlélektől megadott képességünk szerint. 
     Először azt állítjuk, hogy az Istentől nekünk adott összes parancs teljesítésére már előzőleg megkaptuk tőle a szükséges erőt és képességet, nehogy olyan nehezünkre essék az, mintha valami szokatlan dolgot kívánna tőlünk, de ne is büszkélkedjünk, mintha valami többet adnánk neki vissza, mint amennyit kaptunk tőle. Amikor tehát ezekkel az erőinkkel helyesen és megfelelően cselekszünk, akkor élünk istenfélő módon erényes életet, de ha rosszul használjuk fel ezeket, akkor bűnbe süllyedünk. 
     A bűnnek ez a meghatározása: az Istentől a jó cselekedetek megtételére kapott képességeinknek rossz és Isten parancsaitól eltérő használata. Ezzel szemben az erényt – amelyet az Isten megkíván tőlünk – így határozzuk meg: ezeknek a képességeinknek jó lelkiismeretből fakadó és Isten törvényei szerint való használata. 
     Mivel ez így van, ezért ugyanezt mondjuk el a szeretetről is. Mielőtt tehát az Isten iránti szeretet parancsát megkaptuk volna, már létünk első pillanatától kezdve belénk volt oltva egy bizonyos képesség és erő arra, hogy szeretni tudjunk. Ennek az igazolása nem igényel semmi külső bizonyítékot, hanem mindenki önmagában és önmagától szerezhet erre bizonyosságot. Kétségtelen, hogy a jó és szép dolgokra természetszerűen törekszünk, jóllehet először kinek-kinek más és más látszik szépnek és jónak; ugyanígy a velünk barátságban és rokonságban levő embert is szeretjük, noha erre senki sem tanított bennünket, és a velünk jót tevőket is önkéntelenül szíves szeretettel vesszük körül. 
     És most kérdem, ugyan van-e csodálatosabb az isteni szépségnél? El lehet-e gondolni kedvesebbet és édesebbet, mint Isten nagysága? A léleknek ugyan melyik vágya olyan heves és erőteljes, mint az, amelyet Isten oltott bele a bűneitől megtisztult szívbe, amikor az már őszintén elmondhatja: Megsebzett engem a szeretet (vö. Én 2, 5). Teljesen kimondhatatlan és leírhatatlan az isteni szépség ragyogása.

VÁLASZOS ÉNEK

KÖNYÖRGÉS