Vasvár már a középkor végén jelentős búcsújáróhely volt. Ebben az időben egy Szent Vér-ereklyét tiszteltek. itt.

Az ereklyéről csak annyit tudunk, hogy az egy „csodálatos vérrel hintett Szentostya" volt, eredetéről azonban semmit sem árulnak el forrásaink. Hasonló ereklyék a 14-15. században Európa-szerte keletkeztek, többnyire olyan eseteket ismerünk, amikor a kenyér és a bor átváltoztatása során az Oltáriszentség lényegében kételkedő pap kezében vércseppeket eresztett az ostya, vagy vérré válta bor.

     A 16. század elején már nagy tömegek látogatták a vasvári Szent Vér-ereklyét, a zarándokok számára 1500-ban VI. Sándor pápa búcsút engedélyezett. A török hódoltság idején azonban megszűnt az egyházi és nagyrészt a világi élet is Vasváron, így a búcsú hagyománya is elenyészett.

     A 18. században a város újjáéledése során a búcsújárás is új formában éledt fel, ekkor a barokk vallásosságnak megfelelően a Mária-tisztelet került előtérbe. Bizonyára a visszatelepülő domonkosoknak - különösen azok szombathelyi (szentmártoni) kegyszobrának - is fontos szerepe volt a Mária-búcsúk kialakulásában. A vasvári kegyszobor első írásos említése 1747-ből való, és a Szentkút neve is ekkortájt tűnik fel a forrásokban.

     Ugyancsak hozzájárult a Mária-tisztelet megerősödéséhez Vasvár ősi plébániatemplomának, a Nagyboldogasszony-templomnak az újjáépítése. Egy leírás szerint 1774. augusztus 15-én a templom felszentelésére nagy tömeg jött össze, a szentelést végző Batthyány József győri püspök szentbeszédének buzdítására a környékbeli hívek azóta évről-évre megismétlik zarándoklatukat. A város másik ismert búcsújáróhelye a Szentkút, melynek búcsúnapja régebben Kisasszony volt, újabban pedig Mária nevenapja, de a zarándokok Nagyasszonykor is szívesen felkeresik.

     Az itteni búcsús hagyományok kialakulását sem ismerjük pontosan. A többféle mesés magyarázat közül talán az a legrégebbi, amely még némileg a középkori hagyományok emlékét is őrzi. Eszerint a török elől menekülő domonkosok kedves Mária-képüket a Szentkút körüli erdőben rejtették el egy öreg fa odvában. Később a visszatérők nem találták a képet, a fát kivágták, s helyén bővizű forrás fakadt, melyetek vizében látni vélték Máriát. Azóta a hívek ide járnak imádkozni.

     A szentkúti búcsújárásban fontos szerepe volt a remetéknek, akik jámbor életükkel sok hívőt vonzottak maguk köré. A Szentkútnál a 18. század második felétől éltek remeték, közülük a búcsújárás fellendítéséért talán a legtöbbet egy hajdini huszár tett, aki 1860 körül itt nyerte vissza látását.

     Horváth Ferenc, akit a vasváriak később Szent Ferencnek neveztek el, a katonaságnál vesztette el szemevilágát. Több évig élt világtalanul, mígnem szülei elhozták a Szentkúthoz, itt a forrás vizében megmosta szemét, és visszanyerte látását. Ezután remeteként élt a Szentkútnál, atyai örökségéből kápolnát építtetett, majd később megházasodott, de élete végéig gondját viselte a Szentkútnak és a zarándokoknak.

     A szentkúti búcsújárás a múlt század második felében lett széles körben népszerű. Az egész Dunántúlról érkeztek ide zarándokok, de főleg Vas és Zala megyéből, valamint a határmenti vend és sváb falvakból; egy-egy alkalommal gyakran több tízezer búcsús is összejött. Horváth Ferenc példája nyomán a szembetegségek hathatós gyógyszerének tartották a szentkúti forrás vizét, ezért a búcsúsok meg szokták mosni arcukat benne, hozzátartozóiknak pedig kis korsóban vitték haza a vizet.

     A századforduló előtt a Szentkúton kis fakápolna állt, a forrás vizét favályúban vezették (ebben mosakodtak meg a zarándokok), a mai kápolna 1900- ban, a lourdes-i barlang 1930-ban épült, környezetét pedig azóta többször is rendezték.

     A búcsúkra ma is sokan érkeznek Vasvárra. Nagyboldogasszonykor körmenet megy a temetői templomhoz, 1989 óta pedig a Mária nevenapi búcsú előestéjén gyertyás menet vonul a Szentkúthoz.