A katolikus hagyományban a jubileumi szentév rendkívül fontos vallási esemény. Ahogyan Szent II. János Pál pápa a harmadik évezred küszöbén a püspökökhöz, a papokhoz és a hívekhez intézett, Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében írta a 2000. év jubileumának előkészítésére: „A bűnbocsánat és a bűnökért járó büntetés elengedésének az éve, a perlekedők közötti kiengesztelődés, a sokféle megtérés, a gyónás és a vezeklés éve” (Tertio millennio adveniente, 14. pont). A jubileumi év a szolidaritás, a remény, az igazságosság és az Isten szolgálatára való elköteleződés éve, örömben és békében a testvérekkel. A jubileumi év mindenekelőtt Krisztus éve, aki az élet és a kegyelem hordozója az emberiség számára – állapítja meg a jubileumok történetét ismertető szentszéki dokumentum.

A szentévek eredete az Ószövetségig vezethető vissza. Mózes törvénye különleges évet, a „nagy örömünnep évét” írta elő a zsidó nép számára: „Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek felszabadulást az ország minden lakosának. Legyen az nektek örömünnep: hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez. Örömünnep legyen számotokra az ötvenedik esztendő! Ne vessetek és ne arassátok le, ami az aratás után kihajtott; a metszetlen szőlőt ne szüreteljétek le! Mert örömünnep az, tartsátok szentnek. A mezőről egyétek annak termését. Az örömnek ebben az esztendejében jusson hozzá újra mindenki a birtokához” (Lev 25,10–14).

A kürt, amellyel e különleges, az Úrnak szentelt év kezdetét hirdették, egy kos szarvából készült (héberül „Jóbel”; e szóból származik a „jubileum” szó). A jubileumi évben visszaadták a földet korábbi tulajdonosainak, elengedték az adósságokat, felszabadították a rabszolgákat, és pihentették a termőföldet. Az Újszövetségben Jézus úgy jelenik meg, mint aki beteljesíti az ősi jubileumot, minthogy azért jött, hogy „hirdesse az Úr kegyelmének évét” (Iz 61).

A jubileumi évet nemcsak azért nevezik szentévnek, mert ünnepélyes szent rítusok, szertartások kísérik, hanem azért is, mert az egyik célja az életszentség előmozdítása. Azt hivatott szolgálni, hogy megszilárdítsa a hitet, elősegítse a szolidaritás cselekedeteit és a testvéri szeretetközösséget az Egyházban és a társadalomban.

A szentévek célja, hogy a híveket a Krisztusba, az egyetlen Üdvözítőbe vetett hit őszintébb és következetesebb megvallására hívja és ösztönözze.

A rendes jubileumi év egy előre meghatározott időponthoz kapcsolódik, a rendkívüli szentévet valamilyen különösen fontos esemény miatt hirdetik meg. A rendes szentévek egy-egy teljes évig tartanak. A rendkívüli jubileumi évek szokása a 16. századra nyúlik vissza, bármikor tarthatják őket; időtartamuk rövidebb is lehet, akár néhány napra is korlátozódhat.

A Katolikus Egyház eddig 26 rendes szentévet ünnepelt.

A Ferenc pápa által „Remény zarándokai” mottóval meghirdetett 2025-ös jubileum a 27. rendes szentév lesz.

Az első rendes szentévet 1300-ban VIII. Bonifác pápa rendelte el Antiquorum habet fida relatio kezdetű bullájával – hogy megszilárdítsa a pápaság tekintélyét és a kereszténység egyetemességét, egyben erősítse a lelkiség, a megbocsátás és a testvériség szellemiségét az uralkodó gyűlölettel és erőszakkal szemben. A 13. század utolsó éveiben egyre érezhetőbbé vált az igény a keresztények körében, hogy az ősi hagyományoknak megfelelően a centenárium az egyetemes megbocsátás, a kiengesztelődés éve legyen. VIII. Bonifác pápa bullájában egyetemes jubileummá nyilvánított minden századik évet. A hír hallatára, hogy a centenárium évében mindazok, akik valóban megbánják és meggyónják vétkeiket, megszabadulnak bűneiktől és büntetésüktől, amennyiben elzarándokolnak a Szent Péter- vagy a Szent Pál-bazilikába, zarándokok hatalmas tömegei érkeztek Rómába. A teljes búcsú elnyeréséhez a rómaiaknak harminc alkalommal kellett ellátogatniuk a bazilikákba, a messzebbről érkezett zarándokoknak tizenöt alkalommal.

Az első jubileum zarándokai között volt Dante Alighieri, Cimabue olasz festőművész, valamint Giotto is.

A jubileumok a kezdetektől a kereszténység nagy eseményeinek bizonyultak, de egyben arról is tanúságot tettek, hogy a hitélet olyan valóság, amely képes befolyásolni az adott kor társadalmi és kulturális életét.

Az előző, 26. nagy jubileumi szentév különleges jelentőséggel bírt – a 2000. év jubileuma a dicsőítés és a hálaadás nagy imája kívánt lenni Isten Fia megtestesülése és az általa véghez vitt megváltás ajándékáért.

Szent II. János Pál pápa a Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében foglalta össze az ezredforduló szentévének jelentőségét, kiemelve, hogy arra a nemzedékre, amely a múlt század utolsó éveiben született, és amely az új évezred első nemzedéke, hárul a feladat, hogy Krisztus továbbra is jelen legyen korunkban és azt követően is.

„A világ és az Egyház jövője azé a fiatal nemzedéké, mely ebben a században született, s a következőben lesz felnőtté, s lesz az új évezred első nemzedéke. Krisztus odafigyel a fiatalokra, miként arra az ifjúra figyelt, aki föltette neki a kérdést: »Mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?«

A fiatalok a földön mindenütt és minden helyzetben kérdéseket tesznek föl Krisztusnak: hozzá mennek, őt keresik és újra meg újra kérdezik őt.

Ha képesek lesznek követni az utat, melyet ő mutat nekik, örömüket fogják találni abban, hogy azért fáradozzanak, hogy Krisztus jelen legyen a következő században és az azt követőkben, egészen a világ végezetéig. »Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.«”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír