Magyar nyelven köszöntette a Budapestről és az Orosházáról érkezett csoportokat is: „Isten hozta a magyar híveket, különösen is azokat, akik Budapestről és Orosházáról érkeztek. Közeledik Szent Péter és Pál apostolok ünnepe, akikről Rómában különösképpen is megemlékezünk, mert itt tanítottak, tettek tanúságot Krisztusról és szenvedték el érte a vértanúságot. Szívből adom rátok apostoli áldásomat. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”.

Az imádság az egész embert érinti, hiszen a csend, a szó, az ének, a gesztusok az ember egészének a megnyilvánulásai, az ajaktól az értelemig, a szívtől az egész testig. A pápa ebben az összefüggésben Szent Pál apostol filippiekhez írt levele második fejezetének Krisztus-himnuszát elemezte. A levelet Pál apostol börtönben, talán éppen itt Rómában diktálja, érzi a közeli halált, és mégis az egész levél hangulatát az öröm hatja át: „Örvendjetek az Úrban, szüntelen! Újra csak azt mondom, örvendjetek!”(Fil 4,4). Mi az oka ennek az örömnek, a halál közvetlen közelségében? – kérdezte a pápa, és válaszként a Filippi-levél Krisztus-himnuszát jelölte meg (Fil 2,5–11).

Az apostol arra hívja fel a levél olvasóit, hogy „ugyanaz a lelkület legyen bennük, mint ami Jézus Krisztusban volt”. Ez a lelkület, érzés, benső gondolkodásmód az apostol szavaival: „a szeretet, a nagylelkűség, az alázat, az engedelmesség Istennek és az önátadás”. Tehát nem egyszerűen csak Jézus követéséről van szó, hanem a gondolkodás és a cselekedet egész személyt érintő elköteleződéséről. Pál apostol a levél himnuszában összefoglalja az Isten Fia isteni és emberi útjának egészét, mely aztán az egész emberiség útjává válik: az Istennel való egyenlőségtől a megtestesülésig, a kereszthaláltól a felmagasztalásig. A himnusz kiindulópontja, hogy Jézus „Istennel való egyenlőségét, vele azonos állapotát nem tartotta birtokának, kiváltságának, féltett kincsének, hanem kiüresítette önmagát, egészen a rabszolga állapotáig, amit a szenvedés, a szegénység és a halál jellemez. „Magára vette teste tagjainak összes fáradalmait, betegségeit” – ahogy a szöveget egykor Cezáriai Euzébiusz kommentálta. Ezen alászállás mélypontja „a halálig menő engedelmesség”, mégpedig a kereszthalál gyalázatos formájában.

Amikor imádkozunk – kapcsolta össze a pápa az imádság témájával a páli levelet – valójában megnyitjuk az értelmet, a szívet és az akaratot a Szentlélek működése számára, aki a kegyelem révén átalakít bennünket Krisztus megalázkodásának teljes hasonmásává. Mindez szemben áll az emberi logikával, mely önmagát a hatalom, a birtoklás és az uralom révén akarja megvalósítani, ezért továbbépíti Bábel tornyát, hogy önmagától, saját erejéből érkezzen Isten magasságába. Ezzel szemben a megtestesülés és a kereszt arra emlékeztetnek bennünket, hogy a teljes önmegvalósítás az emberi akaratot hasonlóvá teszi az Atya akaratához.

A Krisztus-himnusz második felében az Atyaisten lesz a cselekvő személy: ”Ezért Isten felmagasztalta…, olyan nevet adott neki…”. Az, aki megalázta magát, ebben a felmagasztalásban az Atyjától kap egy minden mást felülmúló nevet: ez a Küriosz, az Úr, és ezt a nevet kell hirdetnie mindeneknek mennyben, földön és alvilágban, és erre a névre kell minden térdnek meghajolnia. A Küriosz szó Isten neve az Ószövetségben, amit Jézus az utolsó vacsora alkalmával megemlít a lábmosáskor: „Megértettétek, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem. Jól teszitek, az vagyok. Ha tehát én, az Úr, megmostam a lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát” (Jn 13,12–14). Nagyon fontos, hogy ezt szem előtt tartsuk az imádságunkban és az életünkben – hangsúlyozta a pápa. Az Istenhez való felemelkedésünk éppen az alázatos szolgálat alászállásában valósul meg, a szeretet lehajlásában, ami az Istennek a lényege.

A Filippi-levél két fontos jelzést tesz az imádságaink számára. Az első, hogy imádságunkban Jézus Krisztushoz, az Úrhoz fordulunk, aki az Atya jobbján ül. Ő az életünk egyetlen Ura, mindazon „uralkodókkal” szemben, akik életünket szeretnék irányítani. A második jelzés a leborulás, a térdhajtás, ahogy Szent Pál mondja Izajás prófétával együtt, minden lénynek, mennyben és a földön imádnia kell az Istent. Az Oltáriszentség előtti térdhajtás vagy a térdelve végzett imádság valóban az Isten előtti magatartásunk testi kifejeződése. Már csak ezért se tegyük ezt a gesztust pusztán megszokásból, kapkodva, hanem tudatosan. Amikor ugyanis letérdelünk az Úr előtt, a Benne való hitünket valljuk meg, és elismerjük, hogy Ő az életünk egyetlen Ura – tanította XVI. Benedek pápa a szerdai általános kihallgatás során tartott katekézisében.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír