Az elmúlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy a Szentírás számunkra nem
lehet csupán egy könyv a többi közül, hanem életünk részévé kell válnia.
Mindennapjainkat annak fényében kell megélnünk, életvitelünket,
magatartásunkat, gondolkodásmódunkat, döntéseinket hozzá kell
igazítanunk.
A mai vasárnapon, Szent Ferenc atyánk ünnepe után,
arról szeretnénk gondolkodni, hogy az ő életében milyen szerepet töltött
be Isten üzenete, vagyis milyen volt az ő kapcsolata a Szentírással, a
Bibliával. Mindezt szeretnénk tenni azért, mert a szenteket csak úgy
érdemes tisztelnünk, ha égi pártfogásukat kérjük és életpéldájukat
követjük.
A nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa egy alkalommal Szent
Ferenc atyánkkal kapcsolatosan mondta: „nem szabad engedni, hogy a szent
alakjával rosszul vagy visszaéljenek. Ferenc ugyanis nem egyszerűen
környezetvédelmi aktivista vagy békeharcos volt – ahogy sokan fel
szeretnék tüntetni –, hanem mindenekelőtt egy megtért ember.
Ferenc
alakján az ember megértheti, mit jelent a megtérés: a későbbi
rendalapító afféle világfi, „playboy” volt, mielőtt megérezte, hogy ez
nem elég neki, s meghallotta az Úr hangját”.
Szentírásvasárnapja és
Szent Ferenc atyánk ünnepe után jó látnunk, hogy mire képes Isten Igéje,
a Szentírás, ha azt nyitott szemmel, halló füllel és befogadó szívvel
olvassuk, illetve hallgatjuk. Hisz a fiatal világfi, Assisi Ferenc
életében is az igazi megtérést, fordulópontot a Szentírás, Isten szava
jelenti, amelyet komolyan vesz, és amiben Isten akaratát ismeri fel.
Végrendeletében írja: „senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem,
hanem ezt ő, a Magasságbeli (Isten) nyilatkoztatta ki részemre, hogy a
szent Evangélium szerint kell élnem.”
Az evangélium szerinti életével vált „Ferenc az Egyház történetének
kulcsszemélyiségévé, aki helyrehozta az Úr romokban álló házát” – vagyis
az Egyházat (Vatikáni Rádió). Mindezt nem vitákkal, harccal vagy
erőszakos támadásokkal tette, hanem szent, alázatos és szegénységben
eltöltött életének példájával. Rájött arra, hogy a rossz, a helytelen
élet legjobb kritikája az, ha Krisztust követve jobban csináljuk, ha
szebben élünk.
Ferenc életpéldája megmutatja nekünk, hogyan tudja az
evangéliumi szegénység, szabaddá és derűssé tenni az embert. Aki már
semmitől sem függ, az tud szeretettel fordulni minden ember, minden
állat és minden növény felé. Nem gyűjt tartalékot, és mégis aggodalomtól
mentes, bizalomban él. Komolyan veszi Jézus szavait, és megmutatja,
hogyan változik át egy ember, ha hagyja, hogy egészen Jézus szava és
lelkisége vezesse.
Élete vége felé Ferenc a vadregényes, sziklás és
szakadékos La Verna hegyére vitette magát, hogy az imádságban egyedül
legyen, s mind jobban eggyé váljon Urával. Egyik nap megkísértette a
szakadék tátongó mélysége, a gonosz erőszakosan örvénylő vonzása.
Kétségbeesett rémületében szorosan a sziklához tapadt. A szikla Krisztus
(1Kor 10,4). S akit átölel a rendületlen jóság, a Megfeszített átvérzi
sebeivel, áthatja jóságával.
Ferenc ott, a hegycsúcson tisztán
látja: szikla vagy szakadék. Ezért ragaszkodik a sziklához, a Péteri, a
római egyházhoz gyermeki engedelmességgel, s lép a Megfeszítettel
életközösségre a szent sebhelyeket viselvén testén, vállalja
kiszolgáltatottságát a kiszolgáltatottak szolgájaként, teljesen átadva
magát Istennek.
Szent Ferenc atyánk életpéldájából kiindulva, tudatosítanunk kell
Istennek szóló teljes és gyökeres önátadásunkat, amely létrejött a
keresztségben. Öntudatos keresztény életünk nem lehet más, mint szabad
és nagylelkű, feltétel nélküli válasz arra a meghívásra, amelyet Isten
intézett hozzánk, és amely újból és újból megismétlődik életünk
személyes, egyházi és társadalmi síkján.
Ezt az Istennek való
önátadásunkat, mint szövetséget kell minden nap megújítani a Krisztusi
tanítás megtartásában, ami számunkra a szabadság, az Úrhoz való
ragaszkodás és a mások szolgálatára állás útja.
Ennek ellenére el
kell ismernünk Assisi Szt. Ferenc, nem a mi korunk hőse. Ma nem divat az
általa szorgalmazott életforma. De mégis nyugodtan állíthatjuk, hogy ő
az eljövendő világ embere: van jövője, mert Ferenc által valami
szeretetteljes jött a világba, amelyet többé nem lehet meg nem történtté
tenni.
Ferenc élete hullámokat vert ebben a világban. A derűs szent
mozgásba hozott valamit, amit többé nem lehet feltartoztatni. A
lelkesedés, amelyet még ma is sok ember sugároz, azt mutatja: Szelleme a
nyolc évszázad távlatából is eleven és élő maradt.
Ha azt akarjuk, hogy nekünk is legyen jövőnk, egyénileg és közösségileg,
akkor Ferenc életpéldájából okulva Krisztushoz kell tapadnunk, a
sziklára kell építenünk életünket, s személyes kapcsolatra kell
törekednünk a Háromszemélyű egy Istennel, aki keresztény életünk alapja
és örömünknek, lelki békénk forrása.
Isten különleges módon jelen
van világunkban Igéjének olvasásakor, hallgatásakor, az eukarisztia
ünneplésekor, a Krisztusi tanítás életre váltásában, az egyházi
közösségben, annak lelkipásztoraiban, a szegényekkel vállalt
szolidaritásban és a jogaikért való kiállásban, az élet védelmezésében.
Ez
az isteni jelenlét arra késztet minket, hogy olvassunk az idők
jeleiből, hogy új és bátor válaszokat adjunk korunk kérdéseire. Ez a
jelenlét erőt és bölcsességet ad, hogy túllépjünk minden válságon,
amelyben elhomályosul, kik is vagyunk, hová is tartozunk, és amely
adódhat hitünk zarándokútja során, a magányban, a közösségi életben, a
lelkipásztorkodásban, az emberi élet korlátait megtapasztalva (az
időskor, betegség, a halál közelsége miatt). Ez a jelenlét elevenen
tartja a szeretet tüzét létezésünk mélyén, hogy szabadon, nagylelkűen és
szenvedéllyel hirdessük a tiszta öröm, az élet, az összetartozás, az
igazságosság és a béke evangéliumát.
Ferenc egyszer útközben a valódi örömről beszélgetett kísérőjével,
Leó testvérrel. A valódi örömet – mondta a szent – akkor élnék át, ha
minden ember elutasítaná, és kigúnyolná őket.
Számunkra idegen ez a
gondolkodásmód. De ez a beszélgetés megmutatja, milyen mélyen eltöltötte
Ferenc szívét az Isten iránti szeretet, amelyből forrásozott az ő lelki
békéje és öröme. Az emberek elutasítása sem tehette tönkre az ő lelki
békéjét és belső örömét.
Mi mindannyian keressük az örömet, és
gyakran olyan tevékenységekben keressük, amelyek szórakozást és kellemes
érzést ígérnek nekünk – ám végül rá kell döbbenünk, hogy nem
önmagunkhoz visznek bennünket, nem képesek eltölteni belső békével,
örömmel.
A tönkretehetetlen belső béke és tartós öröm éppen mindig a
külső kellemetlenségek elviselésében mutatkozott meg. A mi szívünkben
is ott van már az öröm és a béke, amelyet egyedül Krisztus Urunk adhat
meg, csak gyakran elvagyunk tőlük vágva. Kerüljünk érintkezésbe örömünk
forrásával, engedjük, hogy éltessen! Akkor többé nem az elismerés és a
felénk fordulás, a siker vagy a kudarc fognak meghatározni bennünket,
hanem a belső öröm és béke, amely bennünk van, és amelyet nem vehet el
tőlünk senki és semmi, mert az ima és a szemlélődés által egy mélyebb
forrásból, Istenből ered.
Figyeljünk, testvérek, Ferenc példájára, aki a La Verna hegyén
lélekben és testben hasonlóvá vált Jézushoz, és minden testvére számára
"a tökéletes szemlélődés és ima mintaképe lett, ahogy annak előtte
mintakép volt a cselekvésben" (Szent Bonaventura). Isten kegyelmével és
Szeráfi Atyánk közbenjárására mi is "felemelkedhetünk Istenhez és
leszállhatunk felebarátunkhoz", megtartva az imádság és a cselekvés, a
szemlélődés és a tett egyensúlyát.
Az Úr Lelke és az ő szent
működése – krisztusi hivatásunk forrása – adjon erőt nekünk, hogy
hívására továbbra is örömmel, okosan és bátran válaszoljunk. Hogy "az
imádság és áhítat szelleme", amelyet Szent Ferenc Atyánk, élt és nekünk
hátra hagyott, az első helyet foglalhassa el személyes, családi és
közösségi életünkben.
Ezért kérjük a Szent Ferencről szóló szentmise bevezető
könyörgésével: Istenünk, ki Szent Ferencnek megadtad, hogy a
szegénységben és az alázatosságban hasonlóvá váljék Krisztushoz, engedd,
kérünk, hogy az ő nyomdokain haladva követhessük Fiadat, és örvendező
szeretettel egyesülhessünk Veled az örökkévalóságban! Ámen!
Kommentáld!