A II. Vatikáni Zsinat első ülésszaka sok nem várt fordulattal szolgált 1962 őszén. A hivatalos szövegtervezetekkel szembeni kritikák, a megindulások és megtorpanások élesen vetették fel a zsinat jövőjének a kérdését. Szent XXIII. János pápa szeretetteljes, közvetlen, mégis határozott vezetése nem egyszer segített elkerülni a hajótörést, közvetlen beavatkozásai többször közelítették egymáshoz az olykor összebékíthetetlennek tűnő nézeteket. Amikor tehát 1963. június 3-án hazatért a Teremtőhöz, nemcsak az volt kérdés, ki lesz az új pápa – hanem az is, hogy mi lesz a zsinat sorsa? A konklávé június 21-én választotta meg VI. Pált.

Ki is volt Giovanni Battista Montini, aki 1897. szeptember 26-án látta meg a napvilágot, polgári-értelmiségi családjának concesiói vidéki házában? A bresciai gyermekévek, a mozgalmas diákidő, majd a szeminárium elvégzése után 1920. május 29-én szentelték pappá. Első éveit a tudományoknak szentelte, majd 1925-től az Olasz Katolikus Egyetemista Föderáció asszisztense lett, innen lépett 1937-ben államtitkársági szolgálatra. Életének ezt a korszakát az intellektuális pezsgés, a közéletben való jelenlét, sok-sok párbeszéd, vita, eszmecsere jellemezte. Kiterjedt, a vatikáni szolgálata alatt is ápolt és bővülő baráti körébe nemcsak közvetlen környezete tartozott bele, hanem a kor Európájának számos kiemelkedő értelmiségije, gondolkodója, politikusa, közöttük Jean Guitton francia filozófus is, akihez valódi intellektuális, tiszteleten és kölcsönös inspiráción alapuló barátság fűzte. Már gimnazista kora óta írt cikkeket, hosszabb-rövidebb publikációkat, s stílusa nemcsak értelmi gazdagságról, de meggyőző erőről, mélységről, intenzitásról is tanúskodott.

Amikor 1954-ben elfoglalta Milánó érseki székét, akkor – bár egyesek a Vatikánból való száműzésnek vélték ezt a pápai döntést – Guitton szerint olyan időszak kezdődött életében, amelynek során próbákon átmenve kellett bizonyítania erejét és lelkipásztori mivoltát.

Mit várt ez a Montini bíboros a zsinattól, hogyan látta az Egyház megújulásának útját? Ez kiderül 1960. május 8-án keletkezett votumából, véleményéből, amellyel hozzájárult a nagy munka római előkészítéséhez. Szerinte fontos, hogy az előkészület, de a tanácskozások sora is a világ minden tájáról meghívott szakértők támogatásával haladjon előre. Kiemeli az ökumenikus nyitottság igényét, olyan szintig, hogy előzetes egyeztetést javasol a testvéregyházak képviselőivel, még a zsinat előtt, a felmerülő témákról. A liturgia terén támogatja az adaptációt, ami lehetővé tenné, hogy a világiak bekapcsolódjanak a szent cselekménybe. Ezen felül ajánlja a részleges zsinatok, a „szinódusok” bevezetését, hogy így az Egyház reformja hatékonyabban haladjon előre a helyi egyház szintjein.

Amikor tehát 1963-ban VI. Pál néven elfoglalja Péter székét, már kiforrott képpel rendelkezik arról, hogyan is válhat gyümölcsözővé a zsinat műve. Látásmódját, viszonyulását összegzi első enciklikája, az Ecclesiam suam kezdetű, amelyet a második és a harmadik ülésszak között, 1964. augusztus 6-án adott ki, s amelyet később a zsinat záró dokumentuma, a Gaudium et spes is idézett, jelezve, hogy Montini pápa szemlélete nagyban hatott a II. Vatikánum bontakozására. A dokumentum három fő része (önismeret–megújulás–párbeszéd) az érzékeny lelkű, kifinomult intellektusú teológus (és filozófus) szellemébe enged bepillantást. Az Egyház apostoli útját a harmadik rész, a párbeszéd jelöli ki. A 67. pont csodálatos tömörséggel így fogalmaz: „Az Egyháznak párbeszédbe kell kezdenie a világgal, amelyben él. Az Egyház szóvá teszi önmagát, az Egyház üzenetté teszi önmagát; az Egyház beszélgetéssé teszi önmagát”. Miért is? Alapvetően azért, mert a hit, a vallás nem más, mint párbeszéd Isten és az ember között, olyan dialógus, amely üdvöt hoz.

Ha tehát az Egyház hű akar lenni Istenhez és a hitéhez, ugyanilyen dialogikus módon kell viszonyulnia a világhoz. Csak ha beszélget, ha párbeszédet folytat, akkor lesz hiteles meghirdetője Jézus Krisztus evangéliumának.

És kivel folytasson párbeszédet az Egyház? A pápa „koncentrikus körökben” írja le: először a teljes emberiséggel (beleértve még az ateistákat is, jól tudva, hogy a velük való dialógus igen nehéz a hit dolgaiban), azután az istenhívőkkel, végezetül pedig a kereszténységgel, a nem katolikus testvéreinkkel. Csak az ilyen párbeszéd segít el a békéhez, ahhoz, hogy az emberiség előre tudjon haladni.

VI. Pál pápaságát ezért úgy is értelmezhetjük, mint a dialogikus Egyház világra segítésének az idejét. A párbeszéd mindhárom körében csodákat hozott ez a tizenöt év. A teljes emberiséggel folytatott párbeszédben nem feledhetjük, hogy ő volt az első pápa, aki felszólalt az ENSZ-ben és az UNESCO-ban, aki rendszeressé tette a művészekkel való találkozásokat (ennek gyümölcse a Vatikáni Múzeumok kortárs művészeti gyűjteménye), bevezette január 1-jén a békéért ajánlott világ-imanapokat, aki fáradozott a filozófia és a tudományok, valamint az Egyház közötti rendszeres eszmecserék, akár viták elősegítésén. A vallásközi párbeszéd kapcsán ki kell emelnünk, hogy ő volt az első, aki nem keresztény megfigyelőket is meghívott egy egyetemes zsinat üléseire, aki hatalmas lelkipásztori utakba kezdett, hogy Amerikában, Afrikában és Ázsiában találkozzon a helyi, a többségi vallások képviselőivel, illetve hogy az ő idejében vált rendszeressé más vallások vezetőinek a látogatása a Vatikánban. Niwano Nikkyo japán buddhista tanítóként akkora ösztönzést nyert VI. Páltól, hogy közössége mind a mai napig a katolikus-buddhista párbeszéd egyik élharcosa. Az ökumenikus párbeszéd történetébe hasonlóképpen beírta a nevét a pápa: túl azon, hogy számos keresztény vezető közössége képviseletében elsőként járt a Vatikánban, ő volt az, aki 1964 januárjában elzarándokolt a Szentföldre, s ott békecsókot váltott I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkával (ennek emlékére, az esemény 50. évfordulója kapcsán zarándokolt Ferenc pápa is a Szentföldre), majd egy évvel később megszületett a katolikus-ortodox közös nyilatkozat az 1054-es kiközösítés visszavonásáról.

A párbeszéd természetesen fájdalmas és olykor szenvedést okozó folyamat is, olyan, amely kérdéseket vet fel, olykor hiábavalónak vagy veszélyesnek tűnik.

Így tekintünk sokszor az Ostpolitikra, a Vatikán keleti politikájára, ahol mintha kudarcot vallott volna a pápa közeledési szándéka. Mindszenty bíboros személye kapcsán ez eleven élmény számunkra. Egyesek ugyan a pápa és a bíboros közötti konfliktusokról, a prímás „engedetlenségéről”, illetve a pápa „tévedéséről” szólnak, ám ha akár VI. Pál, akár Mindszenty feljegyzéseit megnézzük, megértjük a dialógus rejtett erejét: az egyet nem értés a dologban nem jelenti a személy iránti szeretet elvesztését, sőt! Az ügy egyik „főszereplője”, Casaroli bíboros időkori emlékezésében úgy fogalmazott, ez a döntés volt VI. Pál számára pápasága legfájdalmasabb elhatározása. De ugyanilyen fájdalmas volt az idős Montini pápa számára az is, amikor halála előtt nem sokkal, 1978. április 21-én saját remegő kezével egy éjjelen át írta a levelet, amelyben azt kérte a kommunista terroristáktól, engedjék szabadon kedves barátját, Aldo Morót. Mint közismert, a kérését nem hallgatták meg.

VI. Pál a párbeszéd pápája. Csodálatos örökséget hagyott hátra, amelyet utódai – olykor a forrást, az elsőt, Montini pápát talán árnyékba borítva – tovább vittek. De

ő itt él Egyházunkban, a párbeszédeinkben, a szinódusunkban (amely intézményt neki köszönhetünk), de még olyan emlékezetünkbe vésődött képekben is, mint a meggörbült, modern pápai ferula, kereszt,

Lello Scorzelli alkotása, amely később Szent II. János Pál kezében vált világhírűvé. Ő valószínűleg örül, hogy utódaiban az általa megkezdett beszélgetés folytatódik, s a nagy szellemek, az igazi, mély lelkű entellektüelek és az alázatos szentek szerénységével hátrébb lép. Hisz nem ő számít, hanem Krisztus evangéliuma, amely maga is Szó, mely beleszövi magát az emberi párbeszédek végtelen hálójába.

*

Ferenc pápa 2014-ben boldoggá, majd 2018. október 14-én szentté avatta VI. Pál pápát. A szenttéavatási szertartáson kiemelte: VI. Pál az apostolhoz hasonlóan, akinek felvette a nevét, „feláldozta az életét Krisztus evangéliumáért, újabb és újabb határokat lépve át, tanúságot téve róla az igehirdetésben és a párbeszédben. Egy kifelé forduló Egyház prófétája lett, amely a messzibe tekint, és gondot visel a szegényekre. VI. Pál a fáradságok és meg nem értések közepette is szenvedélyes tanúságot tette a beteljesült Jézus-követés szépségéről és öröméről.”

Ferenc pápának a VI. Pál és Óscar Romero szentté avatásán elhangzott szentbeszédét ITT olvashatják.

Mindenható, örök Isten, te úgy rendelted, hogy Szent VI. Pál pápa mint legfőbb pásztor vezesse híveidet, és mindnyájunk lelki javát szolgálja szavával és példájával. Közbenjárására oltalmazd Egyházadban a lelkipásztorokat és a gondjukra bízott nyájat, s vezesd őket az örök üdvösség útjára. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

Minthogy VI. Pál pápa halálának napja, augusztus 6. egybeesik Urunk színeváltozásának ünnepével, az Egyház először – 2014 őszén történt boldoggá avatása után – Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini születésnapját, szeptember 26-át jelölte ki Boldog VI. Pál emléknapjává.

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2019. februárban kiadott dekrétuma alapján a liturgikus emléknap a szent pápa pappá szentelésének évfordulójára került. Szent VI. Pál pápa napja mint választható – nem kötelező – emléknap került be az Általános római naptárba.

Ferenc pápa „figyelembe véve VI. Pál pápa életszentségét, amiről munkái és szavai tanúskodnak, és elismerve apostoli szolgálatának nagy hatását az Egyházra az egész világon”, „Isten népének kérése és óhaja” szerint jóváhagyta a dátumot – olvasható a dekrétumban, melyet Robert Sarah bíboros és Arthur Roche érsek, a kongregáció prefektusa és titkára írt alá 2019. február 6-án.

Magyar Kurír