Egy veszélyes partvidéken, ahol gyakran történt hajótörés, valamikor állt egy kezdetleges életmentő-állomás. Az épület csak egy kunyhó volt, és egyetlen csónak tartozott hozzá; de a maroknyi elkötelezett személyzet állandóan szemmel tartotta a tengert. Magukat nem kímélve éjjel és nappal kint voltak, fáradhatatlanul kutatva az elveszettek után. Néhányan azok közül, akik ilyen módon megmenekültek, és még mások is a környékről, tenni akartak valamit az állomásért, és odaszánták idejüket, pénzüket vagy energiájukat, hogy segítsenek a munkában. Új hajókat vásároltak, és újabb csapatokat képeztek ki. A kis életmentő-állomás növekedett.
Az állomás új tagjai közül néhányan elégedetlenek voltak a kezdetleges épülettel és szegényes berendezésével. Úgy érezték, hogy kényelmesebb helyet kellene biztosítani a tengerből kimentettek elsődleges menhelyén. Az összecsukható ágyakat lecserélték normál ágyakra, s a kibővített épületet jobb bútorokkal rendezték be. Az életmentő-állomás ettől fogva kedvelt gyülekezőhelye lett tagjainak. Szépen kifestették, és előkelően rendezték be, hiszen már klubszerűen működött. Egyre kevesebb tag vágyott arra, hogy részt vegyen életmentő misszióban a tengeren, így mentőcsapatokat fogadtak fel erre a munkára. Az életmentő motívum továbbra is hozzátartozott a klub dekorációjához, és emlék gyanánt volt egy mentőcsónak is abban a teremben, ahol a klubtag-avatásokat tartották.
Ebben az időben történt, hogy egy nagy hajó zátonyra futott, és a fizetett legénység csónakszámra hordta be a fázó, vizes, félholt embereket. A hajótöröttek piszkosak és betegek voltak, részben külföldiek. A szép, új klubban nagy káosz volt. A tulajdonosi bizottság gyorsan felállíttatott egy kinti zuhanyzót, ahol a hajótörötteket lemoshatták, mielőtt bevitték az épületbe.
A következő gyűlésen nézeteltérés támadt a klubtagok között. A tagok többsége amellett volt, hogy szüntessék meg a klub életmentő tevékenységét, mivel kellemetlenségekkel jár, és csak akadályozza a klub normál társadalmi életét. Néhány tag ragaszkodott ahhoz, hogy az életmentés az elsődleges céljuk, és rámutattak, hogy még mindig életmentő-állomásnak nevezik azt a helyet. A kis csoport tagjait leszavazták, és azt tanácsolták nekik, hogy ha életeket akarnak menteni, lenn a parton felállíthatják a saját mentőállomásukat.
Ők meg is tették.
Ahogy teltek az évek, az új állomás ugyanazokon a változásokon ment keresztül, mint a régi. Idővel klubbá alakult, és újabb életmentő-állomás jött létre. A történelem tovább ismételte önmagát, és aki ma meglátogatja azt a partszakaszt, egész sor exkluzív klubot talál a part mentén.
A hajótörés gyakori azon a partvidéken, de a legtöbb utas vízbe fullad.

Nekünk, mint Jézus tanítványainak, elsődleges feladatunk az, hogy elmenjünk, és másokat is tanítványokká tegyünk (lásd Mt 28,19). Más megfogalmazásban az a feladatunk, hogy életet mentsünk. Sajnos olykor elfeledkezünk a célunkról. Vissza kell nyernünk életmentő-szenvedélyünket. Isten Igéjének cselekvői kell hogy legyünk, nem csupán hallgatói. (Lásd Jak 1,22.