November 22. és 24. között, Pécsett tartották a IX. Nemzeti Kateketikai Kongresszust, az MKPK Hitoktatási Bizottsága és a Pécsi Egyházmegye szervezésében. A csütörtöktől szombat délig tartó eseményről Vizvárdy Rita SSS, az MKPK Hitoktatási Bizottságának szakmai munkatársa tájékoztatta a Magyar Kurírt.

A katekétákat  előadások és műhelymunka segítette a téma elmélyítésében, a tapasztalatcserében, a teológiai, lelkipásztori, kateketikai szempontok átgondolásában. A résztvevők tizennyolc egyházmegyéből érkeztek, Magyarországról és határon túli egyházmegyékből. A konferencia mottóját a magvető példabeszéde adta: „Kiment a magvető vetni” (Mk 4,3), fő témája pedig a katekéta személye mint az evangélium hirdetője volt.

Udvardy György pécsi megyéspüspök a nemrég befejeződött római szinódusra utalva kiemelte, hogy a kegyelem idejét éli az Egyház, és az evangelizációval kapcsolatos útkeresés is az isteni gondviselés része.

Nyúl Viktor, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanára biblikus megközelítésű előadásában az igehirdető személyét, mint a hit emberét mutatta be. A prófétáktól kezdve Szent Pálon át az igehirdető sajátsága, hogy tisztában van emberi korlátaival, ugyanakkor azt is tudja, hogy Isten által meghívott ember. Az igehirdető szavai és tettei által azonosul az általa hirdetett szóval. Krisztusban, aki a mi Tanítónk (kathekétész), ez az egység tökéletesen megvalósul, az Ő egész élete kinyilatkoztatás. Előadása végén arra buzdította a hallgatóságot, hogy fedezze fel igehirdetői méltóságát, és Boldog II. János Pál szavait idézve köszönte meg mindazok fáradozását, akik ezen a területen tevékenykednek.

Szabó József, az egri szeminárium spirituálisa, lelkipásztori szempontokat figyelembe véve, az evangélium aktualitását világította meg. A szamariai asszony történetén keresztül azokról az eredendő lelki ínségekről beszélt, amelyek mai embert ugyanúgy jellemzik, mint a korábbi idők embereit. Jézus, aki gyógyító, tiszteletteljes, irgalmas és szabadító módon fordult ahhoz az asszonyhoz, ugyanígy teszi ezt mind a mai napig minden egyes ember felé. Amikor az evangéliumot hirdetjük, mi is erre a magatartásra kaptunk meghívást.

A pénteki nyitó előadást Jézus Krisztus – az Örömhír címmel Puskás Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dogmatika professzora tartotta. Van-e olyan örömhírünk, amely minden rossz elviseléséhez erőt ad? – tette fel előadása elején a kérdést. Ezután Krisztus életének misztériumain keresztül, aki egyedülálló módon nemcsak tanítása által, hanem személyében is maga az Örömhír, végigvette az ember életét megnehezítő „rossz híreket”, mellé téve azt a jó hírt, amit Krisztus hozott el nekünk ezekre válaszként: a megtestesülés titkában Isten igent mondását az emberre, aki a bűn rossz hírére a megbocsátást, a halálra a feltámadást, az ellenségeskedésre az egységet valósítja meg közöttünk.

A nap további részében négy műhelyben aktuális kérdések feldolgozására nyílt lehetőség. A plébániai evangelizációs napok gyakorlatáról Bárány Béla, a felnőtt megtérők plébániai közösségbe való befogadásáról Felföldi László, az egyházi fenntartásba vett iskolák helyzetének sajátosságairól Fedor Péter, a plébániai közösségépítés lehetőségeiről az Ormánságban Várda Ferenc lelkipásztori munkatárs vezetett műhelyt.

A kongresszus záró napján Udvardy György püspök tartott előadást a hit és a hitvallás szerepéről a katekézisben. Előadása elején kiemelte a hit évének jelentőségét hitünk jobb megismerésében és a megismert hit átadásában. A hit tartalmának átadásáról és a hívő magatartás kialakításáról beszélve kiemelte: hívőként a feltámadás tanúi vagyunk, amelynek ereje felülír mindent, ami visszahúz minket. Felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy mindannyian „lelkes” emberek vagyunk, akik a keresztségben és a bérmálásban megkaptuk Isten lelkét. Nem kívül kell tehát keresni Őt, hanem az a feladatunk, hogy minél inkább engedjük, hogy kifejthesse lelkünkben tevékenységét.

A kongresszus záró előadása missziós küldetésünkre fókuszált: Az Egyház a világban él, a világért tevékenykedik, de nem a világból való. Papp Miklós arról beszélt, hogy mit jelent az Egyháznak a világ felé megnyíló, meghívó szeretete: fel kell nőni ahhoz a szeretethez, amellyel az Atya szerette a világot olyannyira, hogy egyszülött Fiát adta érte. Egészen konkrét példákon, saját tapasztalataiból is merítve buzdította a jelenlévő lelkipásztorokat és világi munkatársakat, hogy merjenek „só”, „világosság”, „hegyre épült város” lenni, és erre segíteni a rájuk bízottakat is.

A légkört a nyitottság, a Krisztus és az Egyház ügye iránti elkötelezettség, testvéri együttlét jellemezte – szerepel Vizvárdy Rita SSS beszámolójában.

Magyar Kurír