A keresztény művészet legelső ábrázolásai között ott találjuk Jézusnak a Jó Pásztorként való megjelenítését. Érdekes módon ez sokkal korábbi és erőteljesebb kép volt a Krisztus-követők első nemzedékei számára, mint a kereszté.

Vajon mi lehetett az oka annak, hogy a kereszténység hajnalán élő Krisztus-hívők ennyire a magukénak érezték ezt a Jézus-ábrázolást? És mi állhat amögött, hogy mi, mai keresztények már, úgy tűnik, kissé vonakodva, nehézkesen azonosulunk ezzel?

E jelenség korhoz, életmódhoz kötött oka az, hogy a mai civilizációban élő embernek már vajmi kevés valós tapasztalata van a pásztorral, a nyájjal és e kettő igazi viszonyával kapcsolatban.

Ezen túlmenően szerepet játszhat itt egyfajta mentalitás-, illetve gondolkodásbeli tényező is: a ma embere kifejezetten ellenérzést táplál az iránt, hogy valamiféle felsőbbség, hatalom bárányaként, birkájaként tekintsen magára.

A kereszténységen kívül állók rendszeresen meg is fogalmazzák ezt. A vallásos hittel kapcsolatban gyakran kifogásolják, hogy szerintük „birkává” teszi az embereket. S valóban, a felvilágosult, autonóm, individualizmusához, önmeghatározásához, szabadságához ragaszkodó ember ezt látja, ezt szeretné látni a Krisztus-követőkben: hogy vakon követnek valamit, ami valójában nem több mint idejétmúlt szabályok halmaza, s ami gátolja az önállóságot, a szabad gondolkodást.

E kép eredetét közelebbről megvizsgálva azonban azt látjuk, hogy a pásztorok, a pásztorkodás, illetve a jó pásztor motívuma szinte az első lapoktól kezdve jelen van a Bibliában: számtalan zsoltárban, próféciában megtaláljuk az egyén vagy a közösség Istennel való kapcsolatának metaforájaként.

S mivel magánál Jézusnál is többször visszatér és fontos ez a kép, így okunk van arra, hogy keresztényként mi másként tekintsünk a pásztor és a nyáj viszonyára.

Jézus először is olyan pásztorként beszél magáról, aki mindenét – akár az életét is – odaadja a juhaiért. Lehet, hogy a tanítványok akkor és ott még nem értették ezt, de a húsvét tapasztalata megvilágította és megpecsételte bennük ezt a tudást. Jézus ebben a bibliai szakaszban élesen szembeállítja a pásztor képét a béresével, aki csak a haszna érdekében törődik a nyájjal, és el is hagyja azt, amint veszély közeleg. Ugyan más helyütt, de megemlíti azt is, hogy ő a nevükön szólítja juhait, ami különlegesen személyes ismeretet és törődést jelent, nem a nyájjal, hanem annak minden egyes tagjával külön-külön. Egy másik példabeszédében is ezt hangsúlyozza, amikor arról beszél, hogy az egy elveszett miatt képes odahagyni a másik kilencvenkilencet, és megtalálván jobban örülni neki, mint a többinek…

S ha ilyen tapasztalatokat szerzünk Jézusról, a Jó Pásztorról, ha így mutatja meg magát nekünk, akkor már sokkal kritikusabban tekintünk arra a sztereotípiára, amely szerint a Krisztus-követés birkává teszi az embert.

Hiszen a történelemben is és napjainkban is számos esetben láthatjuk, hogy a magukat önállónak, szuverénnek, gondolkodónak – tehát „nem birkának” – tekintő emberek mennyire könnyen manipulálhatók, félrevezethetők, kijátszhatók és „megvehetők” (voltak) a különféle „béresek” jó vagy gonosz céljai, érdekei szerint.

Ám mielőtt valamiféle felsőbbrendű elitista tudatot táplálnánk magunkba amiatt, hogy a mi Jó Pásztorunk Jézus, aki épp hogy nem tesz birkává bennünket, azt is fontos kihallanunk a példabeszédéből, hogy neki bizony más juhai is vannak. „Jó keresztényként” gyakran nehéz elfogadnunk, tudomásul vennünk, hogy Jézus nem állít határokat oda, ahová mi szeretünk, szeretnénk határokat állítani. Ugyanúgy, ahogyan sokszor azt sem értjük, hogy a Jó Pásztor miért is örül jobban az egy elveszett és megtalált báránynak, mint a kilencvenkilenc igaznak…

Kondé Lajos