Akár szerves részét képezi a gyónás az életednek, akár régebb óta halogatod a gyóntatószék látogatását, íme néhány szempont, amely talán segítségül szolgálhat ehhez a nem feltétlen könnyű, de végső soron annál örömtelibb folyamathoz.

Amióta komolyabban foglalkozom pszichológiával, rájöttem, hogy a feledékenység nem az emberi gyarlóságunkból, hanyagságunkból származik, sőt, bizonyos esetekben kifejezetten építő jellegű. Még ha igazán alapos lelkiismeretvizsgálattal fel is készülünk a gyónásra, akkor is könnyen megeshet, hogy kizökkent valami akár útközben, akár a gyóntatószék előtti várakozás közben és a töredékét tudjuk csak felidézni annak, amit szeretnénk elmondani. Ráadásul a gyónás miatti szorongás is akadályozni tudja a felidézést, főleg akkor, ha nem két-három bűnnel megy az ember, hanem sokkal többel.

Az is megeshet, hogy pont azt felejtjük ki, amit leginkább el szeretnénk mondani – persze nem szándékosan.

Minél alaposabb lelkiismeretvizsgálat előzi meg a szentgyónást, annál több a kegyelmi hatása és a jegyzetkészítés folyamata eleve már egy sokkal alaposabb lelkiismeretvizsgálatra késztet és azt is elő tudja segíteni, hogy jobban átlássuk a problémákat és a hozzájuk kapcsolódó összefüggéseket! Nem az a cél, hogy automatikusan csak olvasd fel a leírtakat a gyóntatószékben, de hogyha összeírod előtte, amit szeretnél elmondani, vagy legalábbis a kulcsszavakat, akkor az megkönnyítheti a dolgot. Ráadásul nem mindig van lehetőség hosszasabban gyónni, és ilyenkor segítség tud lenni, ha nem kell annyit gondolkozni rajta.

Akár telefonba írod, akár papír cetlire, arról sem szabad elfeledkezni, hogy utána amilyen hamar csak tudod, semmisítsd is meg a jegyzetet, hogy valóban el tudd engedni!

Talán paradoxonnak tűnhet ez a kijelentés, elvégre gyónni pont azért megyünk, hogy a bűneinktől szabaduljunk. De valójában nem a bűnökön van az igazi hangsúly, hanem Isten szeretetén, ami sosem szűnik meg, és nem befolyásolják a történtek. Nagyon sok önmarcangolás tud születni abból, ha csak a bűnökre fókuszálunk és megfeledkezünk Isten szeretetéről, és ez ahelyett, hogy közelebb vinne Hozzá, könnyen eltávolíthat, vagy akár egyfajta megfelelési kényszert is kialakíthat. Nagy a különbség aközött, ha bűntudatból, félelemből fakad a gyónás szándéka, és aközött, amikor valódi megbánásból, Isten iránti mély szeretetből.

Nem az a lényeg, hogy mit viszel Isten elé, hisz Ő azt sokkal jobban tudja, mint gondolnád, hanem az, hogy Isten szeret, elfogadod a szeretetét és megteszed felé a lépést!

Jézus már megfizette az árat a bűneidért, irgalmában mindent kész megbocsájtani, még a legszörnyűbbeket is.

Annyira magától értetődő, mégis sokszor igazán felületesek vagyunk e téren. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi ezt jobban tudjuk, nem kell megfogadni a tanácsát stb. Valóban mi látjuk át leginkább a körülményeket, hiszen velünk történt meg, de sokszor az segít egyről a kettőre, ha meghallgatjuk egy olyan valakinek a tanácsát, aki úgymond külső szemszögből látja vagy legalábbis hallja az adott problémát. Talán az is előfordul, hogy nem látjuk a határt a bűnök között, vagy helytelenül ítéljük meg, túlságosan felnagyítjuk vagy lekicsinyítjük, és ilyenkor is érdemesebb ráhagyatkozni, mint a saját fejünk után menni. Függetlenül, hogy van-e állandó gyóntató atyád, bármelyik atya sokkal képzettebb és tapasztaltabb az adott problémával kapcsolatban, mint gondolnád – a teológiai tanulmányokból kiindulva és abból, hogy hány embert végighallgatott már -, és egész biztos okos tanácsokkal tud ellátni.

A legfontosabb viszont az, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy függetlenül, hogy ki előtt mondjuk ki a bűneinket, valójában Jézusnak tesszük, Ő minden egyes szentgyónás alatt jelen van, Ő hallgat végig és Ő adja meg a feloldozást.

Könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy lezártnak tekintjük a gyónást, amikor kilépünk a gyóntatószékből. Az is előfordulhat, hogy elfelejtjük, vagy halogatjuk az elégtételt, vagy talán valami olyan „feladatot” kapunk, ami nem épp a legegyszerűbb. Az elégtétel elvégzése nem mindig könnyű, de pont ezért elégtétel, hiszen egyfajta vezeklést is kifejez, hogy valóban megbántuk a bűneinket és komolyan gondoljuk a javulási szándékot.

Nem Istennek van szüksége rá, hanem nekünk, hisz minket erősít lélekben, a mi javunkat szolgálja.

Sőt, minél nehezebb, minél több időt vesz igénybe, annál több lesz a kegyelmi hatása az életünkben. Isten tényleg minden bűnünket eltörölte a feloldozással, de sosem szabad félvállról venni vagy elhanyagolni az elégtételt, mert fontos részét képezi a folyamatnak, egyfajta lezárás és hálaadás kifejezés Isten jóságáért és irgalmáért!

Bármennyire is könnyűnek tűnik ezt elhinni, nem mindig az. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy Isten megbocsájtott, könnyen meg tudjuk kérdőjelezni ezt magunkban. Főleg azok érzik ezt át, akik eleve hajlamosak rágódni a dolgokon. Amit egyszer letettünk a szentgyónásban, azt nem kell még egyszer, még akkor sem, ha utána is érezzük a következményét. A legrosszabb, amit tehetünk magunkkal, az, ha megfosztjuk magunkat attól, hogy megérezhessük a megbocsátás örömteli érzését és helyette azon rágódunk, hogy most akkor Isten tényleg mindent megbocsájtott-e vagy jól gyóntuk-e meg ezt és ezt, vajon minden fontos körülményt elmondtunk-e mellé, ami befolyásolja a bűn súlyosságát stb… Ha megvan az őszinte megbánás, nem hallgatsz el szándékosan semmit, kész vagy az újrakezdésre és a bűn kerülésére, akkor nincs okod kételkedni abban, hogy rendben van a gyónásod. Egyébként, nem is lehet az összes létező bűnünket meggyónni, mert egyszerűen az emberi agy képtelen felidézni minden apróságot, és nem is szükséges. A feloldozás nem a mi vallomásunk minőségén múlik, hanem Isten hatalmas irgalmának ajándéka.

Adjunk hálát a szentségek ajándékáért, mert a nyilvános szentmisék szüneteltetése miatt talán sokkal inkább megértettük, hogy mekkora szükség van rájuk és mekkora erőforrást jelentenek a mindennapok során, mint valaha! De ne csak hálát adjunk, hanem járuljunk is a szentségekhez!