1947. július 16-án Genova közeléből, Albengából útnak indult a Gallinara-szigetre tartó, Annamaria nevű hajó, amely 84 fiút, javarészt milánói hadiárvákat vitt a fedélzetén.

A hajó nekiütközött egy oszlopnak, és elsüllyedt, mintegy száz méterre a parttól; 43 gyerek a vízbe fulladt, egy pedig kicsit később a kórházban halt meg.

Giovanni Gigliozzi olasz újságíró, Pio atya lelki gyermeke számolt be a tragédiáról. Néhány nappal később, a San Giovanni Rotondóban személyesen beszélt Pio atyával. Elmondta neki, mennyire szíven ütötte az értelmetlen tragédia, és azt kérdezte, hogyan engedheti meg Isten az ilyen szörnyűségeket.

Jól figyelj – mondta neki Pio atya, majd elmesélt egy történetet egy édesanyáról és gyermekéről.

Az anya hímzett, kisfia közben előtte ült kis sámliján, és figyelte, ahogy édesanyja dolgozik. Azonban a kisgyerek a hímzés visszáját látta: a csúnya csomókat és a kusza fonalakat. Végül megkérdezte: „Mama, mit csinálsz? Miért ilyen összevissza, amit csinálsz?”

Erre az anyukája leeresztette a hímzőrámát, hogy kisfia láthassa a hímzés színét is, a szép oldalát. Minden szín a helyén, a fonalak a helyükön, rendezett és harmonikus látvány.

Itt a földön mi is csak a hímzés visszáját látjuk – olyanok vagyunk, mint a kisgyerek a sámliján – mondta.

A szenvedéseinknek csak a Szentírás szavai adnak értelmet: „Az Isten szeretet” (1Jn 4,16). János apostol megértette Isten szeretetének a mélységét, amelyet a fájdalom és a halál misztériumával is összekapcsolt.

Pio atya megértette a szenvedésnek ezt az arcát, amelyet legtöbbünk minden erejével igyekszik elkerülni – ő, más szentekhez hasonlóan, kérte és vágyta is a szenvedést.

Az értünk a szenvedést és a halált vállaló Isten példáját követve a nagy szentek, mint Pio atya is, azért imádkoztak, hogy részük lehessen ebben a szenvedésben, a „Fájdalmak Férfijának” áldozatában, így fejezték ki Istennek saját szeretetüket, hogy Ő élhessen bennük.

Forrás: Aleteia.org

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír
(vn)