„Ismét végéhez közeledik egy év, amelyet az egyházban és a világon sokrétű nehéz helyzet, nagy kérdések és kihívások, ugyanakkor a remény jelei is jellemeztek” – mondta a Szentatya, majd felidézte mexikói és kubai apostoli látogatását. Felejthetetlen találkozások voltak a hit erejével, amely mélyen gyökerezik az emberek szívében. Mexikóban végeláthatatlan sorok álltak az út mentén, amelyre a pápa elhaladt.

A Guanajuato város felé vezető úton pedig a fiatalok letérdelve várták Péter utódának áldását. A Krisztus Király szobornál bemutatott liturgia jelenvalóvá tette Krisztus királyságát: békéjét, igazságosságát és igazát. Mindez egy olyan országban történt, amelynek sok problémával kell szembenéznie, mint az erőszak számos formája, a gazdasági függőség nehézségei. Olyan problémákról van szó, amelyeket természetesen nem lehet megoldani pusztán a vallásossággal. Azonban még kevesebb esély van megoldásukra a szívek megtisztulása nélkül, amely a hit erejével, a Jézus Krisztussal való találkozással valósul meg.

Kubában szintén nagyszabású liturgiákra került sor: az énekek, az imák, a csöndek váltották egymást és tették érzékelhetővé annak a jelenlétét, akinek hosszú időn át nem akartak helyet biztosítani az országban. Kubában a megkötöttségek és a szabadság közötti helyes kapcsolatra való törekvés nem lehet sikeres anélkül az alapkritérium nélkül, amely az emberiség Istennel és Jézus Krisztussal való találkozásában nyilvánul meg.

A végéhez közeledő évben továbbá fontos volt a családok milánói világtalálkozója, és a libanoni utazás, amelynek során a pápa átnyújtotta a térség főpásztorainak a Szinódus utáni Apostoli Buzdítást. Ez a dokumentum mutasson irányt a közel-keleti helyi egyháznak és a térség társadalmának az egység és a béke keresésének nehéz útjain. Az év utolsó jelentős eseménye volt az Új Evangelizáció témájában megrendezett püspöki szinódus, amely egyben a Hit évének kezdetét jelentette. Ennek során megemlékezünk a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulójáról.

Mindezek az események alkalmat adtak arra, hogy érintsük a jelen történelmi pillanatának alapvető témáit, mint Milánóban a család, valamint Libanonban a béke és a vallásközi párbeszéd kérdését – folytatta a Római Kúriához intézett beszédében a pápa. Ugyancsak jelentős téma Jézus Krisztus üzenetének hirdetése mindazok számára, akik még nem találkoztak vele, illetve akik csak felületesen ismerik, és éppen ezért nem ismerik el.

A pápa ezután részletesen kifejtette gondolatait a család témájáról. A milánói találkozó bebizonyította, hogy a látszat ellenére a család ma is életerős és életképes. Vitathatatlan azonban, hogy a válság, főleg a nyugati világban, alapjaiban veszélyezteti. A püspöki szinódus is hangoztatta: a család az a hiteles hely, amelyben a szülők továbbadják gyermekeiknek a személy létének alapvető formáit.

A tartós emberi kapcsolatok visszautasítása, amely egyre inkább terjed a szabadság és az önmegvalósítás téves értelmezése következtében, valamint a szenvedés türelmes elviselése elől való menekülés azt jelentik, hogy az ember önmagába zárkózik és végső elemzésben nem mutat túl önmagán. Az ember azonban csak önmaga átadásával teljesedik ki igazán, ha megnyílik mások felé. Ennek a kapcsolatnak a visszautasításával eltűnnek az emberi lét alapvető, meghatározó alakjai, mint az apa, az anya, a gyermek; megszűnnek az emberi tapasztalat lényegi dimenziói.

Gilles Bernheim, Franciaország főrabbija gondosan dokumentált és mélyen megható értekezésében arra mutatott rá, hogy az apából, anyából és gyermekből álló hiteles családforma elleni merénylet, ma még fokozottabban jelentkezik. Veszély fenyegeti azt a fogalmat, hogy mit jelent embernek lenni. A francia főrabbi idézi Simone de Beauvoir híressé vált állítását: „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik”. Ezek a szavak jelentik az alapját a ma „gender” névvel illetett új szexuálfilozófiának. A személy nemét e szerint a filozófia szerint nem a természet határozza meg születéskor, hanem olyan társadalmi szerep, amiről a személy önállóan dönt, míg ezelőtt a társadalom határozott róla.

Az ember tehát megtagadja saját természetét és azt saját maga akarja megteremteni. A teremtés bibliai elbeszélése szerint Isten férfinek és nőnek teremtette az embert. Ez a kettőség alapvetően fontos az ember számára, úgy, ahogyan azt Istentől kapta. Éppen ezt a kiindulási pontot utasítják el, és nem tartják már érvényesnek azt, amit a Teremtés könyvében olvasunk: „Férfinek és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Most az az érvényes, hogy nem Isten teremtette az embert férfinek és nőnek, hanem egészen idáig a társadalom határozta meg a nemeket, most pedig mi magunk döntünk róla. Férfi és nő, mint a teremtés valósága, mint a személy természete, már nem létezik. Az ember vitatja saját természetét. Szellemre és akaratra korlátozódik.

A természet manipulálása, amelyet ma a környezetet illetően elítélünk, az ember számára alapvető választássá vált saját magával szemben. Az ember már csak absztrakt, elvont formában létezik, és önmaga választja meg természetét. Ha nem létezik a férfi és a nő dualitása, akkor nem létezik a család sem, mint a teremtés által meghatározott valóság. Amikor a szabad cselekvés szabad önteremtéssé válik, szükségszerűen eljutunk a Teremtő tagadásához, és ezzel együtt megalázzuk az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert. A családért vívott küzdelemben maga az ember forog kockán. Nyilvánvalóvá válik, hogy ahol tagadják Istent, ott szertefoszlik az ember méltósága. Aki Istent védelmezi, az embert védi – szögezte le a Szentatya.

A pápa ezután az egész évben fontos helyet elfoglaló párbeszéd és Isten Szava hirdetésének kérdését elemezte.

Az egyház számára a párbeszéd három fontos területét jelölte meg: dialógus az államokkal, a társadalommal – ezen belül a kultúrákkal és a tudománnyal - , valamint a vallásokkal. Az egyház ezekben a párbeszédekben a hit fényéből indul ki.

Az egyház az emberi emlékezetet képviseli a feledés civilizációjával szemben, amely ma már pusztán önmagát ismeri el mértékként. Emlékezet nélkül azonban az emberiség elveszíthetné önazonosságát is. Az, amit a kinyilatkoztatás és az emberi tapasztalat közötti találkozás felfedett az egyház számára, természetesen túlmutat az értelmen, de nem egy olyan sajátos világot jelent, amely érdektelen a nem hívők számára. Az államokkal és a társadalommal folytatott párbeszédben az egyház nem rendelkezik kész megoldásokkal az egyes kérdéseket illetően. A többi társadalmi erővel együtt küzd azokért a válaszokért, amelyek jobban megfelelnek a helyes emberi mértéknek.

Az egyház kötelessége, hogy a lehető legvilágosabban védelmezze az emberi lét alapvető és vitathatatlan értékeit. Mindent meg kell tennie, hogy meggyőződése politikai cselekvéssé váljon ezen a téren.

A vallásokkal folytatott párbeszéd a világbéke szükségszerű feltétele, ezért minden keresztény és vallási közösség kötelessége – állapította meg a pápa. A megbeszélések alapkritériumát az igazságosság és a béke megvalósulására irányuló közös felelősség jelenti.
A vallásközi párbeszéd célja soha nem a térítés, hanem egymás kölcsönös jobb megértése.
Természetesen nem mi vagyunk azok, akik az igazságot birtokolják, hanem az igazság birtokol minket: Krisztus, aki az igazság, kézen fogott bennünket. A megismerés szenvedélyes kutatásának útján tudjuk, hogy keze szilárdan megtart minket.

Szabaddá és ugyanakkor biztossá tesz az a tudat, hogy Krisztus keze támogat bennünket – mondta végül a Szentatya. Fohászkodjunk az Úrhoz, hogy az egyházban – törékenysége ellenére – egyre inkább fel lehessen ismerni Jézus lakóhelyét.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír