Jól ismert evangéliumi jelenetet hallhatunk a mai evangéliumban: a csodálatos kenyérszaporítás történetét, amely ebben a templomban is a szentély falán meg van örökítve. Nem véletlenül a szentély falára került ez a festmény és nem más részére a templomnak, mert a szentély az a hely, ahol a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik, ahol megtörténik minden nap a világ legnagyobb csodája: amikor az Isten közénk jön titokzatos módon. A csodálatos kenyérszaporítás pedig az utolsó vacsora eseményeit jelezte előre: ahogyan Jézus megszaporította az öt kenyeret és a két halat, úgy, hogy senki sem maradt éhen, úgy az kenyér és a bor színe alatt mindig találkozhatunk vele és lelkünk Isten utáni éhségét csillapítja.

A csodálatos kenyérszaporítás még részeiben is a szentmise előképe. Gondoljunk arra, hogy a kenyércsoda előtt a nép hallgatta Jézus tanítását. Mi is a szentmisében először Isten szavát hallgatjuk az igeliturgiában. A tanítás után következett a kenyér megszaporítása, amikor mindenki jóllakott a kenyérrel. A szentmisében az igeliturgia után következik az áldozati liturgia, amikor megtörténik a csoda: a kenyér Krisztus testévé a bor pedig vérévé lesz, s mindannyiunk lelki éhségének csillapítására adja magát nekünk.

De mi is ez az Oltáriszentség, melyet előre jelez a kenyérszaporítás csodája?

A keresztény századok során annyiféle névvel illeték hitünk központi titkát. Nevetik Eucharisztiának - magyarul hálaadásnak. Nevezték az Úr lakomájának, a Bárány mennyegzői lakomájának, kenyértörésnek, szent áldozatnak, szent és isteni liturgiának, communiónak - vagyis közösségnek, és nevezték misének. A nevek arra mutatnak, hogy az Eucharisztia gazdag kincséből a keresztény századak mindig újabb és újabb értékeket vettek elő, mindig újabb és újabb módon közelítették meg. Korunk nagy eseménye, a II. Vatikáni Zsinat az egész keresztény élet forrásának és csúcsának nevezte. Az Eucharisztia jelzi és megvalósítja az életközösséget Istennel. Hihetetlen dologról van itt szó. Mert gondoljunk bele: azt valljuk, hogy a kenyér és a bor színe alatt Jézus Krisztus van valóságosan jelen. Jézus Krisztus pedig a Szentháromság második isteni személye, aki tehát maga az Isten. Azt Istent vesszük magunkhoz a szentáldozásban. Így a szentáldozásban találkozva Istennel minden kegyelem forrását elnyerjük. Azt a kegyelmet, azaz isteni segítséget, ajándékot életünkben, melyekre bizton építhetnénk életünket.

Azt várnánk, hogy hitünk ezen tanítása alapján az Oltáriszentség valóban központi helyen legyen életünkben, úgymond mai divatos szóval élve, hogy nagy népszerűségnek örvendjen. De mégsem ezt tapasztaljuk. Sőt talán azok is, akik gyakran áldoznak azt mondhatják: nem történik semmi.

Valóban semmi sem történik, ha tétlenül várjuk az eredményt. Mert ahhoz, hogy Isten kegyelme hatékonyan nekünk is tenni kell valamit. Mint ahogyan a kenyérszaporításhoz szükséges volt az, hogy legyen ott valakinek öt kenyere. Nem nagy dolog az öt kenyér ötezer emberhez képest. Éppen ezért nem kell nagy dologra gondolni. Egész egyszerűen arról van szó, hogy Isten szabad akaratunk beleegyezését várja minden szentáldozásban, azt, hogy szívesen lássuk, s ne a megszokás vezéreljen minket az áldozásban.

Valahogy úgy, mint amikor egy történet szerint Napóleon császár hadsegédje kíséretében egyszerű ruhában betért egy vendéglőbe - nem ismerte meg őket senki. Miután elfogyasztották a felszolgált ételt a tulajdonosnő átnyújtotta nekik a 14 frankos számlát. Ám véletlenül úgy esett a dolog, hogy egyiküknél sem volt pénz, nem tudtak fizetni. Azt mondták, hogy otthon felejtették a pénzüket, de egy órán belül visszajönnek és kifizetnek mindent. De a tulajdonosnő hallani sem akart róla, sőt azzal fenyegetőzött, hogy hívja a csendőröket. A pincér azonban megsajnálta a két embert, akikről persze ő sem tudta, hogy egyikük a császár. Azt mondta a főnöknőjének:
- Mindenkivel megtörténhet, hogy otthon felejti a pénzét. Hagyja a csendőröket, majd és kifizetem a 14 frankot.
Így eltávozhatott a két vendég. Kisvártatva visszajött a hadsegéd és megkérdezte a tulajdonosnőt:
- Mennyiért vette ezt a fogadót.
- 30 000 frankért. - felelte az asszony.
A hadsegéd elővette pénztárcáját, leszámolt neki 30 000 frankot és kijelentette:
- Uram, császárom parancsára ezt a vendéglőt kegyed pincérjének ajándékozom, aki pillanatnyi pénzzavarunkból kisegített minket.

Valahogy így működhet a kegyelem az Eucharisztián keresztül. Ha hálátlanok, figyelmetlenek vagyunk vele szembe, ha csak a külsőségeket nézzük, akkor nem történik semmi. De ha igazán akarunk Jézussal találkozni a szentáldozásban és nem pusztán a külsőségeket nézzük, akkor Isten kegyelme hatékony bennünk. És nem kell nagy dolgot teljesítenünk, hogy ez megvalósuljon, csak egyszerűen igent kell mondani neki. Valahogy úgy egy kicsit matematikai példával szemléltetve, hogy nekünk csak 1 %-ot kell teljesítenünk, a többi 99%-ot Isten adja, és így kettőnk munkálkodásából lesz meg a 100%. De ha nincs meg az 1 % részünkről a többi 99 sem lesz meg, mert Isten sohasem követ el erőszakot akaratunk ellen. De ha rábízzuk magunkat nem szűkmarkúskodik: kegyelme, segítsége túláradó. Ezt jelzi a kenyérszaporítás történetében az, mikor tizenkét kosár maradékot szednek össze. Ahogyan Jézus túláradó bőséggel szaporította meg a kenyeret, úgy minden elképzelésünkön felül segít meg minket a szentáldozásban, ha valóban akarunk együttműködni vele.

Ez legyen mai vasárnapunk üzenete: bízzuk rá magunkat a szentségi Jézusra, úgy, hogy igazán akarjunk együttműködni vele életünkben, mert csak így remélhetjük, hogy Isten kegyelme megnyilvánul hétköznapjainkban.