Gondolatok az olvasmányhoz (2 Krón 36,14-16, 19-23)

A szent és a profán (vagy pogány) értékeket állítja szembe a Krónikák könyve. A sorok között olvasva arról is véleményt, sőt ítéletet mond a könyv, hogy a vallási vezetők felelőssége nagyobb, mint a népé. Ha a nép tévelyeg, hiszen ez mindig is megtörtént, a vezetőknek lett volna kötelessége a népet helyes útra terelni. Ha a vezetők sem állnak hivatásuk magaslatán, akkor nagyon nagy a baj. A profán (vagy a pogány) szellem olyan, mint a tenger: feneketlen, határtalan és jellegtelen. A szent olyan képződmény, aminek tisztaságát, egységét, egyedi jellegét őrizni kell. A szent lehet tárgy is, mint a templom, de minden szent tárgy rendeltetése a személy megszentelése. Ha a szent tisztátalanná válik, ott katasztrófa kezdődik észrevétlenül. Érkeznek jelek, megszólalnak személyek, akik jellé lesznek, mert látják és érzékelik a szellőt, melyből a tornádó fejlődik. Ezeket a személyeket „kigúnyolják, megvetik, kinevetik”. Ugyanez történik mindig és mindenütt. Nem akarom megnevezni azt a fórumot, ahol ma nemzetek sorsa fölött rendelkeznek magas rangú emberek, róluk is szól a Krónikák könyve. Vakon, de hatalommal kezükben akarják irtani azt, ami szent. Kapják a jeleket mindig a vak vezetők, de vakok és süketek maradnak. Mi a következmény? „Az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult” – ahogy ma idéztük a Krónikák könyvéből. Olvastuk a részleteket is, az Úr haragjának kézzelfoghatóságait. Pusztulást lát az ember, és vagy átkozódik kínjában, vagy a pusztulás mögött látja az Úr haragjának megnyilvánulását. A pusztulás Isten jelenlétének jele a Krónikák könyvének szerzője szemében. Számára a történelmi események jelzik Isten jelenlétét, akit soha senki nem látott. (Ján 1,18)

De nemcsak a pusztulás jelzi Isten jelenlétét, hanem a történelem eseményeinek fordulata is. A történész csak a nagyhatalmakat és azoknak vezetőit látja. A Krónikák könyvének szerzője Ciruszban, a perzsák vezérében azt a vezetőt látja, aki a világtörténelmet formálja, de a történelem Ura nem ő, hanem az, aki láthatatlan marad, ám képes „ébreszteni Cirusz király lelkét vagy szellemét”. Cirusz politizál, Cirusz harcol, Cirusz rendelkezik, de mögötte a történelem Ura irányít.
Így volt ez 2500 éve is, amikor Cirusz (Kr.e. 559-529) uralkodott, így volt azelőtt is, így van azóta is, és így lesz mindörökké.

Gondolatok a szentleckéhez (Ef 2,4-10)

Nem könnyű Pál apostol gondolatát követni az efezusiakhoz írott levelének ma idézett részében. A „bűneinkben halottakat” kifejezés, a halálos bűn fogalma nem könnyen érthető. Mégis, e fogalom megértése, a lélek életének megtapasztalása a kulcs ahhoz, hogy a megváltás fogalmát megértsük, a megváltottság, az üdvösség, a kegyelmi élet állapotát megtapasztaljuk. Biztos vagyok abban, hogy nem a megértésből következik a tapasztalat, hanem fordítva van. Azt, hogy „az élet Isten ajándéka” csak az érti, aki megéli a lélek békéjét, aki megéli a belső harmóniát, aki boldog. Boldog minden körülmények között lehet valaki, és az igazi az, ha nem feltételekhez kötött a boldogság. Aki csak tehernek érzi az életet, hogyan értené, hogy „az élet Isten ajándéka”? „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka.” Amilyen mértékben elméleti ez a teológiában sokat vitatott mondat, olyan mértékben tapasztalat függvénye. Meddő e teológiai tétel fölött vitázni, ha nem tapasztalja meg valaki a lélek „kegyelmi állapotát” már testi életében. A „lélek halálát” is megtapasztalhatja és meg is tapasztalja talán mindenki. Van feltámadás ebből a halálból!

A harmadik nehezen érthető és szintén sokat vitatott fogalom „az eleve elrendelés” fogalma. Az idő és a szabadság fogalmai úgy is jelentkezhetnek (az eleve elrendelés fogalmával kapcsolatban) az emberi elmében, mint szakadékok, melyek fölött nincs híd. Pedig szivárvány hídja feszül a szakadék káprázata fölött: Istennel szemben nem vagy szabad. Ha megkísérled mégis, akkor Lucifer sorsára jutsz. Ha megéled szabadságodat, mert felismerted Istennek rád vonatkozó „elrendelését”, akkor boldog vagy. Ha Istenben élsz, és Isten él tebenned, akkor az idő felemelkedik az örökkévalóság tartományába.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 3,14-21)

A János evangélium nem érthető, hanem lenyűgöző. A napfelkelte sem érthető, hanem lenyűgöző. De ahogy a napfelkelte élményét nem lehet másnak elmondani, úgy a János evangélium kijelentéseit sem lehet megérteni, ha nincs valakinek misztikus tapasztalata. A János evangélium szerzője adott korban, adott kulturális környezetben élt, és adott nyelven tudta kifejezni magát, gondolatait, tapasztalatait, élményeit, lelki világát, tudását. Ezek az adott körülmények idővel és a kulturális környezet függvényében változnak.

Olvasom, és szem előtt tartom Gál Ferenc és Farkasfalvy Dénes ide vonatkozó értelmezését, magyarázatát. Mindketten felhívják a figyelmet arra, amit így fogalmaz Jézus a Nikodémussal folytatott beszéd keretében: „Ha földi dolgokról beszélek, s azt sem hiszitek, hogy fogjátok hinni, ha majd a mennyei dolgokról beszélek?” (Ján 3:12) A „mennyei dolgokról” szóló beszédet hogyan értheti a földi ember? Ennek az értésnek csak az lehet az útja és módja, amit Jézus így fogalmaz: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 6,12-13) E kijelentéshez tartozik még: „A tőle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság. Aszerint, ahogy tanított benneteket, maradjatok benne.” (1Ján 2:27)
Farkasfalvy Dénes ezzel természetesen egybehangzóan ezt írja: „sok a ki nem mondott, éppen csak jelzett téma, amit az olvasónak kell kiegészítenie….teológiai kiértékelésük az olvasó feladata marad: neki kell a maga meglátásaival logikai vagy élményszerű kapcsolatot teremtenie közöttük.” (Testté vált szó)

Ízlelgessük csak az első mondatot! „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Amikor e mondatot írásba foglalták, a keresztények már használták a máig ismert jelet, a feszületet. A mondat értelme itt csak utalás egy a pusztai vándorlás idején használt jelre, a póznára tűzött rézkígyó jelére. Mégis, milyen mélység és titok van ebben a jelben, mely olyannyira elterjedt két évezred során a világon! Lehetne kíméletesebb is ez a jel, például egy Jézus Szíve kép. Nem! Itt, amikor Isten ember iránti szeretetét hivatott kifejezni egy jelkép, itt nem érzelemről van szó, hanem emberi szinten olyan véres és szörnyű kínról, a legszörnyűbb haláltusáról, amit csak a feszület képes kifejezni. Ez a jel ugyanakkor az emberi sors küldetését is jelzi: „Ha szeretsz, az nem érzés, nem szó, hanem áldozat, tenmagad feláldozása szeretetből.”

Még csak a mondat feléig jutottunk, és máris lenyűgöz a jel, ha megvan bennünk a Szentlélek ajándéka, a lélek belső világossága. Nem folytatom a hit és az örök élet kapcsolatának kifejtésével, inkább idézem Reményik Sándort befejezésül:

In hoc signo….

In hoc signo: e jelben győzni fogsz;
In hoc signo: a kereszt ez a jel;
In hoc signo: a kereszt, mely lesújt,
És a kereszt, mely mindig fölemel.

A tábor nő, a tábor harcra kész.
Új leventékre néz egy új tavasz,
Zúg a szélben a lélek-rengeteg:
Aki velünk nincs, ellenünk van az!

Kereszténység: hogy lángol ez a szó,
Mit elfödöztek bús szemünk elől!
Isten, a szikla, omló föveny lett,
És puhány lett a Názáretiből!

Nem, nekünk nem egy viasz-Isten kell,
Aki elomlik, s szakad, mint a part;
A mi Istenünk eszményeket tűz,
És törvényt hoz és ítéletet tart.

S a mi eszményünk nem egy tág keret,
Amelybe minden szenny is belefér,
A mi eszményünk Grál-kehely, örök,
S az új szövetség benne: ama Vér.

Mi megbocsátni, szeretni tudunk,
De harcolni is, irgalomtalan!
Amíg valaki álmainkhoz ér,
S míg szentségünkhöz nyúlni mersze van.

S ha láttuk Urunkat a Golgothán,
Szelíd-szenvedőn, - örök a remény,
Hogy megláthatjuk még diadalmasan,
S megdicsőülten a Tábor hegyén.

Ahol alatta elvész a világ,
És a Teremtés „ponttá vékonyul”,
S nyomába’ ránk húsvéti permeteg:
Szent álmok áldott ajándéka hull.

In hoc signo: e jelben győzni fogsz;
In hoc signo: a kereszt ez a jel;
In hoc signo: a kereszt, mely lesújt,
És a kereszt, mely mindig fölemel.

Buzgán József