Vianney Szent Jánost nehezen elvégzett tanulmányai nem akadályozták meg az életszentségre jutásban. Azt a keveset, amije volt, jól használta, odatette Jézus elé, aki bőségesen megszaporította, sokakat jóllakatva a kegyelemmel.
Tegyük mi is bátran Jézus elé tehetségeinket, képességeinket, bármennyire is kevésnek érezzük azokat. A többi az Ő dolga.
-----------------------------------------------------
Köszönjük a napi megosztásodat kedves Erika

Válasz

Mindenható és irgalmas Istenünk, te Vianney Szent János áldozópapot csodálatos lelkipásztori buzgósággal tüntetted ki. Add, hogy közbenjárására és példája nyomán szeretetünkkel megnyerjük testvéreinket Krisztusnak, és velük együtt eljussunk az örök dicsőségbe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Erények tündöklő fia,
fogadd szavunkat szívesen,
amely míg rólad énekel,
az Úr csodáit hirdeti.
Mert ő, ki égi Főpapunk,
Istenhez forrasztotta már
halandó létünket s velünk
új békeszerződést kötött.
Ő választott ki téged is
nagy művének szolgájaként,
hogy hirdesd, Atyja mily dicső,
s népeknek oszd ki életét.
Krisztusi papság volt a csúcs,
amelyre felfutott utad,
szavad s jó példád egy veled:
szent pap, tanító, áldozat!
De most, bár menny a lakhelyed,
emlékezz Egyházunkra is,
hogy minden bárány jusson el
Krisztus boldog mezőire.
A Háromságnak üdv legyen,
ki hű szolgájának fején
e szent szolgálat béreként
méltó örömként felragyog! Ámen.

Válasz

Másfél hónappal a waterlooi csata után -- a fegyverszünet épp akkor lépett életbe -- Grenoble-ban pappá szentelték. Első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én mutatta be a szemináriumi kápolnában, mégpedig úgy, hogy miközben ő a főoltáron első miséjét mondta, két mellékoltárnál két osztrák katonapap misézett. Felszentelése után atyai barátja, Balley abbé káplánja lett. Ez a tiszteletreméltó, ,,római karakterű'' pap hamarosan a gyóntatójává választotta Jánost, majd ő maga szeretettel és humorral bevezette az imádságba és a példás aszketikus életbe. De a plébános harminc hónap múlva, szentség hírében meghalt. János pedig, aki az egyszer látott dolgokat is nagyon megjegyezte, öreg korában azt mondta: ,,Még ma is meg tudnám festeni az arcképét.'' És ő, aki mindentől megvált, a szobájában, a mosdója felett őrizte Balley abbé tükrét, ,,mert -- mint mondta -- ez tükrözte az ő arcát.''

És János, most először, egyedül maradt: társ, mester és oltalom nélkül. Plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte a püspöke, ahová egy ködös estén érkezett meg. Ars egy kicsi, elkereszténytelenedett falu volt, nem rosszabb, mint a Lyon környékén lévő többi falvak. János itt minden apostoli buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. De a magányt nagyon szerette. Később vágyakozással telt szívvel emlékezett ezekre az időkre: ,,Hat vagy hét esztendőn át azt csináltam, amit akartam.'' De éppen ez a néhány év volt életében a legkeményebb vezeklés ideje. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az Oltáriszentségnél.

Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, aminek részben oka volt kegyetlen vezeklése is. Lehet, hogy külön kérte Istentől, hogy ,,megismerhesse saját nyomorult szegénységét''. Teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot. Az érsek megértette nehézségeit és áthelyezte Salles-ba. Csakhogy a Saone folyó éppen áradásban volt, néhány megtért hívője pedig tiltakozott a távozása ellen. Nem tudott elutazni. Erre feladta távozási tervét, és másodszor is ,,eljegyezte magát'' a faluval. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban. Csakhogy prédikálni sehova nem hívták, többnyire csak az egyik sarokban gyóntathatott.

Miközben a többi pap között -- saját szava szerint -- olyan volt, mint a falu bolondja, azokat a lelkeket, akik rábízták magukat, a tökéletesség útjára vezette. Ezek a lelkek aztán követték őt Arsba is. Ez volt az első megnyilvánulása annak a vonzerőnek, amely később Arsot zarándokhellyé tette. Néhány család, akiket megragadott János szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is, amelynek lakói hosszú ideig érzéketlenül nézték papjuk próbálkozásait, kezdett megváltozni. De hamarosan jelentkezett a sátáni válasz. Az ürügyet egy leány bukása szolgáltatta, aki gyermeket szült. A plébánia falát telemázolták gyalázó megjegyzésekkel, és a környékbeli városkák kávéházaiban mindenütt az arsi pap ,,esetét'' tárgyalták. János már várta, mikor jön a püspöke, hogy furkósbottal verje ki a faluból. Ugyanebben az időben mondta el azokat a prédikációit, amelyekben ,,rettenetes igazságokat'' hirdetett.

Nyolcvanöt prédikáció vázlata ránk maradt, amelyeket 1820--1839 között mondott el. E beszédek a korabeli prédikációgyűjteményekből származó, vesződségesen készített kivonatok. Az a néhány változtatás, melyeket a kis plébános meg mert tenni, arról tanúskodik, hogy a hittudomány területén bizonytalanul mozgott, és csak azért változtatott a kész anyagon, hogy ,,félelmet keltsen''. A hívek panaszkodni kezdtek a szomszéd plébánosoknál, akik feljelentést tettek ellene a püspöknél, és saját híveiknek megtiltották, hogy hallgassák az arsi papot.

Ezekhez az ellenségeskedésekhez még sötétebb dolgok is járultak. A sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni. Az arsi pap többé nem aludt. Tanácstalanságában a szomszédaitól kért segítséget: több hívője puskával a vállán vonult a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele. A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Mindez pedig azért történt, mert János olyan kapcsolatban volt a másik világgal, mint a szentek közül csak kevesen.

1826-ban -- az arsi plébános ekkor negyven esztendős volt -- a faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott -- vallotta az egyik tanú --, hogy senki nem tudott neki ellenállni.'' De a bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte -- majd ismét lemondott róla.

1832-ben Franciaországot kolerajárvány sújtotta, Ars azonban érintetlen maradt a járványtól. És a faluban a hit lassan éledni kezdett. Idegenből is egyre többen jöttek Arsba. A környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy minél előbb mindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála. Ő pedig éjjel és nappal gyóntatott, és kiderült, hogy ismeri a szívek titkait. Azt a kevés időt, ami a gyóntatáson felül naponta szabadon maradt -- miközben az ördög még mindig különböző kísértésekkel gyötörte --, imádkozásra és önostorozásra használta fel.

1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett. Közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. Egyszer csak talpra állt, de felgyógyulása után ismét el akart menekülni falujából, és ezúttal sikerült is. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza magukkal.

Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében. Kapott is valakit, de a segítőtárs hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott. János abbé teljesen visszahúzódott, csak mentegette paptársa erőszakosságát, és szenvedett. Közben minden nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és -- anélkül, hogy észrevette volna -- csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett.

Amikor püspöke -- a hívek jogos és egyre növekvő felháborodásának leszerelése érdekében -- elhelyezte a káplánt, János abbé attól félt, hogy ismét egyedül marad. Ezért az öreg plébános alaposan végiggondolta, hogyan fog immár véglegesen megszökni. Mikor terve meghiúsult, tömören csak ennyit állapított meg: ,,Gyerekesen viselkedtem.'' A püspök azonban nem hagyta magára, hanem új káplánt küldött melléje, aki úgy szerette, mintha atyja lett volna. János azonban ekkor már halála felé közeledett.

Mindenét szétosztotta a szegények között, s amije volt, az ő javukra eladta. A bűnös emberek úgy sereglettek köréje, hogy azt mondta: ,,A bűnösök a végén meg fogják ölni a szegény bűnöst.'' De ekkor a faluban már mindenki keresztény életet élt. A plébánosnak is csak a fizikai ereje fogyott el, szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett, semminek tartotta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére -- püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette -- meg volt győződve ,,semmiségéről''. Ismételten mondta: ,,Ha tudtam volna, mit jelent papnak lenni, gyorsan trappista kolostorba vonultam volna a szeminárium helyett!''

Bár sokan voltak körülötte, az arsi plébános olyan magányosan halt meg a kimerültségtől, amilyen magányosan élt. Akik látták a holttestét, egyhangúlag tanúsították, hogy az erőnek utolsó cseppje is eltávozott belőle. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította. Az Egyház ezzel emlékezteti minden idők papjait arra, hogy Isten ereje a gyengékben válik tökéletessé. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 9-re. 1960-ban Szent Lőrinc vigíliája miatt augusztus 8-ra, majd 1969-ben halála napjára, augusztus 4-re tették át.

A szent arsi plébános életéből, aki a tudományokkal ugyan zátonyra futott, rendkívül gazdag kegyelmi ajándékaival azonban számtalan embert vezetett Istenhez, egyházi dokumentumok, saját prédikációi, s mindenekelőtt hívei és gyónói mondanak el megindító részleteket.

János édesanyja észrevette fiának szíve vágyát, hogy mennyire szeretne pap lenni. Ezért egy nap útra kelt, átment a szomszédos faluba, Ecullybe, ahol a plébános néhány fiút a papságra készített fel, és meg akarta kérni, hogy fogadja be növendékei közé az ő fiát is. De szomorúan tért haza, mert még útközben is fülébe csengett az elutasító szó: ,,Nem tehetem!'' Nem sokkal később újra elindult, de ezúttal Jánost is magával vitte. Balley abbé hosszasan nézte Jánost, azzal a szándékkal, hogy véglegesen visszautasítja, hiszen az akkor már tizenkilenc éves fiú szinte teljesen tudatlan volt. De amikor beszélgetni kezdett vele, minden ellenkezése elpárolgott. Félhangosan mondta magának: ,,Ó, nézd csak, ezt a gyermeket én felveszem!'', majd édesanyjához fordulva mondta: ,,Legyen teljesen nyugodt, ha kell az életemet adom oda érte!''

János számára a tanulás a kínok kínja volt. Egyik társa, a tizenkét éves Loras egy nap elvesztette a türelmét. A hozzá képest hatalmas Jánosnak, aki megint csak hihetetlen ostobaságot tanúsított, a többi tanuló jelenlétében néhány csattanós pofont adott. János felugrott -- és a gyerek lábához vetette magát, úgy kért tőle bocsánatot, hogy ostobaságával ennyire felingerelte.

Alkalmatlansága miatt Jánost elbocsátották a szemináriumból, és a vizsgán, amelyre Balley abbé nagy keservesen felkészítette, megbukott. De a jó abbé azonnal Lyonba sietett, és megkérte az érseki titkárt, hadd ismételje meg János a vizsgát. E kérés hatására egy napon János vizsgáztatására a plébániára érkezett a szemináriumi rektor és a püspök egyik megbízottja. És ebben a nyugodt környezetben János tudott úgy felelni, hogy a megbízottak azzal tértek haza Lyonba, hogy szentelhető. Amikor a helynök aláírta a szentelési okmányt, megjegyezte: ,,Az Egyháznak nemcsak tudós, hanem jámbor papokra is szüksége van, és ez az ember az!''

De az újmisés János nem gyóntathatott, mert a püspöki hivatal túl hézagosnak találta teológiai műveltségét ahhoz, hogy a gyóntatói joghatóságot megadják neki. Ez volt a későbbi nagy gyóntató utolsó megaláztatása. Mikor aztán végre az engedély megérkezett, Balley abbé térdelt elébe elsőnek, és kérte tőle a feloldozást.

1818-ban egy februári napon kelt útra a fiatal pap arsi plébániája elfoglalására. A faluban mindössze hatvan család lakott, kocsma pedig volt három! Gyalog érkezett, maga mögött húzva egy kis kézikocsit, rajta néhány bútordarab, melyekkel egy szobát is alig lehetett berendezni. Az új plébános eltökélte magában, hogy a háztartását maga fogja vezetni, ami abból állt, hogy krumplit főzött, és egy hétig azt ette. Amikor odaért a plébánia határához, letérdelt az út porába, és imádkozott a helység őrangyalához, ahol az életét akarta áldozni az emberekért.

Az arsi emberek lassan ráébredtek, hogy egy szent érkezett hozzájuk. Nem szavai bárdolatlanságára figyeltek fel, hanem az igére, ami e szavakban zengett. Először persze felhorkantak, aztán hagyták magukat vezetni, végül már nem akartak lemaradni a plébánosuk mögött. Amikor valaki szóvá tette az egyik arsi parasztembernek, hogy miként lehetséges, hogy a faluban nem hallani egyetlen káromkodást sem, azt válaszolta: ,,Mi sem vagyunk jobbak a többieknél, de nagyon szégyellhetnénk magunkat, ha egy szent mellett ilyen bűnöket követnénk el!'' Egy másik, amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál olyan sokáig a templomban, azt felelte: ,,Én nézem a Jóistent, és a Jóisten néz engem.'' Amikor később új temetőt nyitottak, és a sírok kezdtek egymás mellett sorakozni, a szent plébános megjegyezte: ,,Ez igazában egy ereklyekápolna'', mert szerinte azok közül, akiket oda temettek, senki sem veszett el.

Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. A zarándokok a levegőtlenség miatt alig bírták ki, és néha ki kellett menniük a szabad levegőre; télen pedig kegyetlenül hideg volt a templom. A gyóntató atya pedig rendületlenül kitartott, legfeljebb néha tett egy nedves kendőt a homlokára. Kabátja nem is volt, mert ha ajándékba kapott egyet, azonnal továbbajándékozta a szegényeknek. Egyszer csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy Mindenszentektől Húsvétig nem érezte a lábait. És a gyóntatószék sebesre dörzsölte a hátát. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé.

Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.

Ismerte az emberi szíveket, és különös kegyelmi ajándékként olvasott bennük, anélkül, hogy az emberek megszólaltak volna. Egy férfi azzal kezdte a gyónását, hogy utoljára harminc éve gyónt. János kiigazította: ,,nem harminc, hanem harminchárom éve''. Mikor az ember utánaszámolt, igazat adott neki! Egy asszony elmondta, hogy János abbé olyan pontosan ismerte az ő családi viszonyait, az eseményeket és a neveket, hogy a megdöbbenéstől alig tudott megszólalni. És amikor megkérdezte, hogy honnan tudja mindezt, azt válaszolta: ,,Az ön őrangyala mondta nekem!''

Olykor gyóntatás közben könnyekre fakadt. Mikor valaki ezen elcsodálkozott, azt mondta neki: ,,Barátom, azért sírok én, mert ön nem siratja a bűneit.'' Ez az ember az otthoniaknak elmondta: ,,Biztosíthatom önöket, ha valaki sírni látja az arsi plébánost, semmi csoda nincs abban, ha maga is sírva fakad.''

Egy napon levelet kapott az egyik szomszéd paptól, akit a paptársai bujtottak fel, s a levélben ez állt: ,,Ha valakinek oly kevés teológiai tudás van a fejében, mint önnek, annak nem volna szabad beülnie a gyóntatószékbe!'' A levél névtelen volt, de János abbé felismerte írásáról a feladót, ezért ezt a rövid választ küldte neki: ,,Nagyon szeretett és igen tisztelt testvérem! Milyen sok okom van rá, hogy szeressem önt! Ön az egyetlen, aki igazat mondott nekem. És ha már volt annyira jó és szeretetre méltó, hogy szegény lelkemet a gondjaiba fogadta, kérem segítsen nekem abban, hogy elnyerhessem a rég vágyott kegyelmet: nagyon szeretnék e helyről, amelyre tudatlanságomnál fogva teljesen alkalmatlan vagyok, elmenni valahová, és egy sarokban meghúzódva csak siratni életem bűneit.''

A püspök, akihez eljutottak a plébános elleni áskálódások, megjelent Arsban. Vizsgálatot rendelt el, de semmit nem talált, ami miatt Jánost elmarasztalhatta volna. És akkor a püspök is beállt a sorba, és ugyanúgy várt sorára a gyóntatószék előtt, mint a többiek. Papságának pedig ezt kívánta: ,,Bárcsak egy morzsányi volna bennük az arsi plébános ostobaságából!''

A lelkek reá nehezedő terhe és a gonosz lélek által okozott kínok arra késztették, hogy egy éjszaka leple alatt elmeneküljön a faluból. Nem jutott messzire, amikor szembe jött vele a káplánja, és tartóztatta, de János nem hajlott a szóra. Akkor a káplán követte, és a sötétben tévútra akarta vezetni, hogy kacskaringós utakon visszaérkezzenek a faluba, de a plébános észrevette ezt. Csak amikor a káplán kikapta a hóna alól a breviáriumot, akkor indult el visszafelé, hogy másikat vegyen magához. Akkor megszólaltak a templom harangjai, s a nép mindenféle eszközökkel összeszaladt, mert azt hitték, tüzet kell oltani vagy rablók ellen kell védekezni. A plébános pedig, abban a hiszemben, hogy Úrangyalára harangoznak, letérdelt imádkozni. Az ima végeztével fölkelt, és elindult, hogy elmegy. Közben azonban az ajtót kívülről rázárták. Felindultságában könnyek között kérte, engedjék elmenni. Mikor végre kiengedték a lakásból, bement a templomba, és leborult a tabernákulum előtt. Reggel pedig egész őszintén csak annyit mondott: ,,Gyerekesen viselkedtem.''

Alázatosságában a csodákat és gyógyításokat, amelyeket Isten általa művelt, Szent Filoménának tulajdonította, akit bensőségesen szeretett, s akitől volt egy kis ereklyéje. Egyszer szinte megharagudott ,,kedves kis szentjére'', mert nyilvános helyen és sokak szeme láttára művelt csodát. A káplánjának így beszélte el: ,,Egy asszony hozott oda hozzám egy gyermeket, akinek súlyos szembaja volt. Megérinttette velem a beteg szemet, és a baj eltűnt! És hogy szégyelltem magam! Ha találtam volna egy egérlyukat, eltűntem volna benne!'' Egy szemtanú pedig elmondta: ,,Látnotok kellett volna, hogyan futott el a gyermek meggyógyításának színhelyéről! Kezébe temette az arcát, és nagy léptekkel szaladt el, mintha bottal kergetnék!''

Aztán egyik nap meglepetésszerűen megjelent a templomban az új püspök, és a teljesen elképedt plébános vállára terített egy piros selyemből készült, hermelinnel szegett körgallért, és kihirdette a jelenlevőknek, hogy a plébánost címzetes kanonokká nevezte ki. A plébános úgy állt a sekrestye ajtajában, mint egy csínytevésen rajtakapott gyermek. De alighogy a püspök eltávozott, János abbé pénzzé tette a körgallért. Huszonöt frankot kapott érte, amit mindjárt a szegények javára fordított. Mikor a kereskedőnő rádöbbent, hogy túl keveset adott érte, megtoldotta az árát. Akkor a plébános örömmel felkiáltott: ,,Ó, ha a püspök úr még egyet ajándékozna nekem, azt is pénzzé tenném!''. Majd tollat ragadott, és így írt püspökének: ,,Kegyelmes Püspök Úr! A gallér, amelyet olyan jóságosan nekem ajándékozott, igen nagy örömet szerzett nekem. Egy alapítványhoz éppen ez az összeg hiányzott, amit érte kaptam: ötven frankért sikerült eladnom! Ezzel az összeggel nagyon meg vagyok elégedve!''

Ugyanígy tett, amikor megtudta, hogy kinevezték lovaggá, és csak annyit kérdezett: ,,Jár a lovagi kereszttel valami jövedelem? Jelent ez valami pénzt a szegényeimnek? Mert ha nem, akkor mondjátok meg a császárnak, hogy hallani sem akarok a lovagságról!''

Válasz