A mai napon, vízkereszt napján, Urunk megjelenését ünnepeljük.
Már egyszer megünnepeltük karácsonykor, de akkor az ő rejtett
megjelenését ünnepeltük a betlehemi istálló magányában, ahol csak a
pásztorok találtak rá. Most mindannyiunk számára megjelenik, az egész
nagyvilágnak.
Ezt jelenti a bölcsek látogatása, s ahogyan ők megtalálták értelmükkel
és hitükkel Jézus Krisztust, úgy velük együtt mi is megtalálhatjuk, és
meghívhatjuk szívünkbe, lelkünkbe, hogy maradjon velünk az egész évben.
„Ó szép Jézus! Ez újesztendőben Légy híveidben” – énekeltük a napokban, a
szentmiséken és a házszentelések alkalmával. Mennyire tettük ezt
tudatosan és őszintén?
De vajon eddig meghívtuk-e már igazából lelkünk otthonába Jézust,
számítottunk-e rá mindenben, vagy csak akkor folyamodtunk hozzá, amikor
baj ért bennünket, s amikor ő kért tőlünk valamit parancsolatai,
tanítása, s az Egyháza által, akkor csak megtűrt személy volt
életünkben, akinek szavait nem kell komolyan venni, akiért a
legcsekélyebb áldozatot sem érdemes meghozni.
Kt. Urunk megjelenése, a vízkereszt, tulajdonképpen egy második
karácsony az Egyház életében. Karácsonykor közénk jön az Isten fia, a
Messiás, de rejtve marad, csak az egyszerű pásztornépnek tárulkozik fel,
csak ők ismerik fel benne a Megváltót.
A mai ünnep azt akarja kifejezni, hogy Jézus megmutatkozik a népek
előtt, mert a napkeleti bölcsek a föld népeit jelképezik. A napkeleti
bölcsek személyében az egész földkerekség hódol az Úr előtt, aki közénk
jött, megtestesült, Megváltónkká lett, hogy megszabadítson bennünket a
bűn rabságából. Jézus most már nemcsak a zsidóknak mutatkozik meg, hanem
minden népnek. Ezzel is mintegy jelezve előre küldetését. Mert
eredetileg Jézus a választott nép elveszett juhaihoz jött, csak
feltámadása után küldi apostolait az egész földkerekségre, hogy
hirdessék az evangéliumot.
Kik ezek a bölcsek, akiket a népi hagyomány a három királyok - Gáspár,
Menyhért, Boldizsár - alakjával azonosított? Mert ha megfigyeltük az
evangéliumot, akkor észrevehettük, hogy abban nem királyokról, hanem
bölcsekről van szó, és számuk sincs meghatározva, hogy pont hárman
lettek volna. Az is meglehet, hogy többen voltak, de nem ez a lényeg.
Ezek a bölcsek minden valószínűség szerint mezopotámiai csillagászok
voltak. Mezopotámiában pedig az ókorban igencsak magas fokon, művelték a
csillagászat tudományát a korhoz képest. Tehát tudós emberek ők, akik a
csillagok járását tanulmányozták. Ezért mondhatták: Láttuk csillagát
napkeleten.
A bölcsek hazájukban az eget kémlelve fölfedezték ezt az új csillagot,
melyből azt olvasták ki, hogy a zsidók országában új hatalmas király
született. Útra keltek, hogy tiszteletüket és hódolatukat tegyék az új
király előtt. Így jutnak el Jeruzsálembe a választott nép fővárosába és
ott, a fővárosban keresték ezt az új királyt.
Persze mint királyt hol kereshették volna máshol, mint a királyi
palotában. Eddig az emberi tudás dolga. Értelmükkel, tudásukkal
kiolvassák az új csillagból az új uralkodó születését és természetes
emberi gondolkodás szerint Jeruzsálemben, a királyi palotában keresik
ezt az új királyt.
Ami ezután történik már Isten kegyelmének és a hitnek a dolga. Mert azt a
választ kapják, hogy Betlehemben kell keresniük. Betlehemben, abban a
kicsiny, mondhatni Isten háta mögötti faluban. A bölcsek pedig szó
nélkül útra kelnek és elmennek Betlehembe. A csillagot követve
megtalálják a Gyermeket, anyjával, Máriával és leborulva imádják.
Ahhoz már hit kellett, hogy a fényes Jeruzsálemet feladják erre a
kicsiny Betlehemre. Hogy a fényes palotát elfelejtsék, és le tudjanak
borulni a földre a Betlehemi Kis Jézus előtt. Ahhoz már hit kellett,
hogy felismerjék abban a gyermekben a mindenség királyát.
A bölcsek története mutatja: az értelem, a tudomány és a hit nem zárja
ki egymást, hanem egymásra épít. Pedig hányszor kétségbe vonták már
egész napjainkig azt, hogy azaz ember aki "felvilágosult", az hívő
lehet-e, mert a tudományos gondolkodás kizárja a hitet. A vallás csak a
nép ópiuma, kábítószere, hogy a mindennapi gondok megoldása elől
elmeneküljön. Ha ugyan ma már nem is így mondják, hogy a vallás a nép
ópiuma, de megpróbálnak belőle valami kulturális értéket formálni, mert
az anyagelvű felfogás teljesen átjárta gondolkodásunkat. Csak azt hiszem
el, amit látok, amit megtapasztalok. Mivel Istent nem látta senki,
ezért nem is létezik.
Akik így gondolkodnak, megfeledkeznek arról, hogy mennyi mindent nem
látunk és nem tapasztalunk és mégis elhisszük, hogy van. Mert például
látunk egy csokor virágot. Látjuk a csokrot, meg is foghatjuk, tehát
van. Hallgatjuk a zenét. Halljuk a hangot, nem látjuk, nem tudjuk
megfogni, mégis elhisszük, hogy vannak hanghullámok. Tudjuk jól, hogy
manapság a levegő tele van rádióhullámokkal - a különböző rádióadók
adásai, a műholdas tévécsatornák adásai itt vannak a levegőben. Nem
látjuk, nem tudjuk megfogni, nem halljuk, mégis elhisszük, hogy itt
vannak. Ahhoz, hogy a rádió vagy televízióadást láthassuk, hallhassuk,
szükség van egy készülékre: egy antennára, egy rádióra, egy televízióra.
Ugyanígy az istenhit is. Istent nem látjuk, nem halljuk, nem tudjuk
megtapasztalni. Ahhoz, hogy megtapasztaljuk azt, hogy ő van szükség van a
hitre, erre az érzékeny műszerre bennünk, lelkünk mélyén, melyet oly
könnyen tönkre lehet tenni. Vigyázzunk erre a kis műszerre lelkünk
mélyén, hogy mindig megmaradjon hitünk. Hallgassunk oda rá néha a lélek
csendjében a világ zaja közepette, hogy soha ne feledjük el: létezik
Isten. De hol itt az értelem szerepe a hitben? Valahol ott, ahol az
ember értelmével alkotja meg a televíziót és a rádiót, amivel meg tudja
fogni a közöttünk cikázó rádióhullámokat, úgy értelmünk segít abban,
hogy a hitünkkel megtaláljuk az Istent.
Erre tanít bennünket a mai ünnep, hogy értelmünk segítségünkre van
abban, hogy megtaláljuk vele az Isten, mint ahogy a napkeleti bölcsek is
értelmük segítségével indultak el a hosszú útra megtalálni a
Messiáskirályt. De ahogyan a bölcsek esetében Jeruzsálem után a hit
vezette őket a jászolban fekvő Isten Fiához, úgy nekünk sem szabad
elfelejteni: pusztán értelmünkkel sosem találjuk meg Istent. Egy
bizonyos pont után az értelemnek át kell adni a helyét a hit számára.
Mert ha a bölcsek is pusztán értelmükre hallgattak volna, akkor
Jeruzsálem után visszatérhettek volna dolgavégezetlenül hazájukba.
A mai evangéliumi szakasz és ünnep azt is figyelmünkbe ajánlja, hogy nem
elég értelmünk segítségével a hit által megtalálni az Istent. Többre
van szükség, tovább kell lépnünk, a napkeleti bölcsek példáját követve,
le kell borulnunk a Betlehemi Gyermek előtt, aranyat, tömjént, s mirhát
ajándékozva neki.
Amikor a bölcsek megtalálták, akit kerestek, akkor megadták az Isten
Fiának kijáró tiszteletet. Ha mi is megtaláltuk Istent, akkor nekünk is
le kell borulnunk előtte, és imádnunk Őt, ha azt akarjuk, hogy lelkünket
öröm töltse be.
Ennél a gondolatnál érdemes megállnunk és egy kissé felülvizsgálnunk
Isten előtti magatartásunkat, illetve hogyan viselkedünk a templomba,
Isten szent házában, a szentmise keretében, ahol megtalálhatjuk Őt, ahol
találkozhatunk Vele?
A napkeleti bölcsektől tanuljuk meg, hogy Isten házában a hívő lélek
magatartása a hódolat és az imádás. Ez a szentmise keretében úgy juthat
kifejezésre, hogy bekapcsolódom a szentmisébe, azaz nem csak
meghallgatom, vagy megnézem, mint a színdarabot, hanem aktívan részt
veszek rajta azáltal, hogy leülök, felállok, s letérdelek, és imádkozom
hangosan és énekelek akkor, amikor a szentmise egyes részei megkívánják
azt.
Ha ezt nem teszem, akkor nem beszélhetünk igazi hódolatról és Isten
előtti leborulásról, a szentmisén való tudatos részvételről.
Így hát érdemes átgondolnom, hogy milyen az Isten előtti magatartásom? …
Boruljunk le mi is a napkeleti bölcsekkel együtt Isten előtt ezen a
szent ünnepen, s tegyük oda lélekben mi is az aranyat, a tömjént és a
mirhát.
Az aranyat, mely a királyoknak jár ki, s ezzel elismerjük Jézust lelkünk
királyának, akinek parancsaira hallgatunk és tanítását megtartjuk és a
szentmisében tudatosan részt veszünk.
Kommentáld!