* * *

Az első áldozás

Az elmúlt hetek „egyházmentességét” Robinson Crusoe-ként kompenzálva, berendeztem a magam kis lelki szigetét. Újra csak én voltam és az Isten, mint hitem embrionális állapotában. Magamban bántam meg a bűneimet, bocsátottam meg az engem bántóknak, és próbáltam magamhoz ölelni Krisztust a lelki áldozásban. Ez utóbbi egyébként nagy meglepetést okozott a számomra.

Avilai Nagy Szent Teréz imájának segítségével kértem hétről-hétre Jézust, hogy „legalább lélekben költözzön a szívembe, és vegyen lakást benne örök életre”. Micsoda szavak! Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha a „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” helyett inkább valahogy így üdvözölnénk Krisztust a templomi szentáldozás előtt is. Jobban kifejezné azt a nyitottságot, azt a várakozást és vágyakozást, aminek bennünk kell lennie, ha valakit szeretünk.

Azon szerencsések közé tartozom, akik a karantén alatt részesülhettek általános feloldozásban is, és imáim is elmélyültek, hiszen nem készen kaptam az egyházi szolgáltatásokat, hanem magamnak kellett megküzdenem az istenkapcsolatomért. Paradox módon tehát egyfajta teljességet éltem meg, és már-már eljutottam addig a gondolatig, hogy nagyon jól elvagyok így az én kis szigetemen.

Ezekkel a gondolatokkal – még azt is megkockáztatom, kissé kételkedve abban, hogy el kell-e mennem – készülődtem az első szentmisémre a karantén elrendelése óta. Szóval nem rohantam fejvesztve, mint amit vártam volna magamtól ennyi kihagyás után. Ráadásul

olyan okból késtem el, amiért még soha: otthon felejtettem a maszkomat. Ahogy a közérthez, a piachoz és a gyógyszertárhoz már társul bennem a maszk és én, úgy a szentmiséhez még nem, de ezt is meg kell majd szokni a következő hetekben-hónapokban.

Mindezek után elementáris erővel hatott rám a templomba való belépés. Be kellett ismernem, hogy a lelki szigetemen történtek, habár fontosak és szükségesek voltak, nem hasonlíthatók össze a közösséggel, a szentgyónással és a szentáldozással. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor imádkozunk egy párkapcsolatért, készítjük magunkat, gondolkozunk róla, elképzeljük, közben fejlődünk is, de ahhoz, hogy beteljesedjen, egyszer csak bele kell lépni. Egymagunkban ezt nem élhetjük át.

Sáhó Eszter

* * *

Mise, ti is

Május második vasárnapján a templom felé közeledve határozottan evilági gondolatok forogtak bennem. Különösen arra voltam kíváncsi, vajon most, amikor sok heti elzártság után végre újra szabad misére menni, mennyien lesznek jelen az egyébként frekventált időpontban és helyszínen tartott liturgián. Erre a "matekos" dilemmámra hamar választ kaptam: kevesen.

De nagyjából a kezdő csengőszóig tartott eme morfondírozásom, akkor ugyanis átvette a méricskélés helyét valamiféle belső béke és hála keveréke. Jó itt, jó újra arcokat látni – egy kedves barátom mosolygósan oda is intett felém... A pap, akit már ismertem korábbról, úgy beszélt, mint akit kicseréltek. Eddig sem volt mélabús alkat, de ezúttal a maga diszkrét temperamentumán belül maradva majd kiugrott a bőréből. Egész lényén átsugárzott, amit szavaiban is megfogalmazott: gyakorlatilag ez az első lehetőség, hogy közösségben átélhessük Húsvét örömét, megünnepeljük a feltámadást. Ejj, de hozzá tudnék szokni, ha mindig ilyen ragyogás, eleven lelkület áradna az oltár irányából a padsorok felé!

És a padsorok... Tényleg kevesen vagyunk számszerűen, ám ez a járványügyi távolságtartás szempontjából előnyös, ritkás elhelyezkedés más tekintetben is pozitívumot hordozott. Szinte minden arcot láttam, bárki bárkit beazonosíthatott, vizuális kapcsolatba kerülhettünk, ezáltal az utolsó vacsorához - az első szentmiséhez - hasonlóan képesek voltunk egy közösséget alkotni, részleges ismeretlenségünk ellenére is.

Miközben teli templomokról, hívők tömegéről ábrándozunk, nem árt belegondolni: vajon tényleg a számok bővületében akarunk élni? Tényleg az lenne kereszténységünk hitelességének elsődleges mércéje, hogy rengetegen vagyunk?

A szájmaszk viselése – amelynek kötelező előírását velünk ellentétben többen rugalmasan értelmezték – ráadásul a kimondott szavaknak is nagyobb súlyt adott. Szájmaszkban ugyanis nem lehet "közhelyesen" beszélni, pláne énekelni. Egy Miatyánkot végigmondani ilyen keretek között sokat segíthet abban, hogy a szavak valóban imádsággá formálódjanak.

Első újbóli miserészvételünk ráadásul szép keretbe illeszkedett, ugyanis ugyanebben a templomban vettünk részt legutóbb is szentmisén. Akkor, március 15-én még nem lehetett tudni, mit hoz a holnap, pláne a holnapután, de most felidéződtek bennem feleségem szavai, amit a fiainkhoz intézett: "ezúttal különösen figyeljetek oda, mert ki tudja, mikor jöhetünk újra misére!"

Távozóban az az érzés motoszkált bennem, hogy jó lenne mindig így, sóvárogva közeledni a templomhoz, Jézushoz, a nagy találkozáshoz. Jó lenne mindig valóban ünnepként átélni a szentmisét, béke, öröm és hála kíséretében. Zorán dalának szavai visszhangoznak bennem: "Hogy értsd egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell!" A sivatag múlóban, az élő víz továbbra is itt maradt velünk.

Gégény István