A papság évének védőszentje egész papi életének és működésének célját abban látta, hogy vonzóvá tegye a mennyországot és megmutassa az embereknek az oda vezető utat.

Amikor Vianney Szent János a holmiját szállító szekér mellett gyalogolva Ars felé tartott, hogy megkezdje plébánosi szolgálatát, a sűrű ködben eltévedt. Egy nyolcéves pásztorfiú, Antoine Givre mutatta meg, hogyan jut el a faluba. „Fiatal barátom – mondta neki János atya –, te megmutattad nekem az Arsba vezető utat; én pedig a mennyországba vezető utat mutatom meg neked!” 47 évvel később, a szenttéavatási eljárás során Antoine Givre tanúsította, hogy a plébános 41 éven át valóban azt tette, amit ígért.

A plébánosok leendő védőszentje egész papi életének és működésének célját abban látta, hogy megmutassa az embereknek a mennyországba vezető utat. Jézus eucharisztikus jelenlétén kívül semmiről sem beszélt annyit, mint a mennyországról. Még ha nem is kifejezetten az örök élet volt a téma, szentbeszédeit, katekéziseit, gyóntatásait, iskolai látogatásait, leveleit, sőt véletlen utcai találkozásait is gyakran így fejezte be: „Kívánom mindazt a jót, ami a mennyországban van, ami maga Isten!”

Vianney János azért beszélt annyit a mennyországról, mert gondolatai állandóan körülötte forogtak. „A keresztény ember kincse nem a földön van, hanem a mennyben – mondogatta –, oda kell hát irányítanunk gondolatainkat is, ahol a kincsünk van”. Legfőbb lelkipásztori feladatának azt tartotta, hogy elérje, hogy az emberek szívét az anyagi javakhoz és mulandó dolgokhoz való ragaszkodás helyett a mennyország és az igazán fontos, örök dolgok utáni vágy töltse be.

Szavaival és a mennyország utáni „ragadós” vágyakozásával igyekezett vonzóvá tenni az örök életet, próbálta e hatalmas reményt és az Istennel való örök szeretetközösség égő vágyát felébreszteni az emberekben. Sokszor prédikált a minden vágyakozást felülmúló mennyei boldogságról: „Ha itt a földön egyetlen lelki vigasztalás annyi édességet ízleltet meg velünk, ha oly könnyűvé teszi, sőt el is feledteti keresztjeinket, ha a vértanúkat a legkegyetlenebb kínzások közepette is örömmel tölti el, milyen lesz akkor a mennyország?”

„A mennyországról nem alkothatunk valós képet, amíg ott nem leszünk” – tanította, de azért próbálta érzékeltetni, milyen is lesz a mennyei boldogság, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott. A mennyben – mondta – „nem lesz halál, betegség, szomorúság, fájdalom, szenvedés, hanem teljes boldogság, mivel Isten szeretete tölt be, itat át mindent. A szívünket elemészti, elárasztja majd az Isten iránti szeretet boldogsága!”

Vianney Szent János a szószéken gyakran elragadtatásba esett a mennyország gondolatától. Miután elmélkedni kezdett arról, hogy a mennyben színről színre látjuk majd Istent, olykor 15 percen át boldogan ismételgette: „Látni fogjuk! Látni fogjuk! Ó, testvéreim! Gondolkoztatok már ezen? Látni fogjuk Istent! Látni fogjuk őt, aki tökéletesen jó! Látni fogjuk teljes valójában, szemtől szemben! Immár nem a hit homályában, hanem napvilágnál fogjuk látni, teljes fenségében! Látni fogjuk! Látni fogjuk!” „S a legnagyobb boldogság az – tette hozzá –, hogy mindörökké látni fogjuk, sohasem veszíthetjük el, soha semmi nem veheti el ezt a boldogságot.”

A cikk P. Roger J. Landry írásának összefoglalója (forrás: anchornews.org).