Orgonaszó fogadta a székesegyházban az éjféli szentmisére érkezőket. Majd Gulyás Vilmos diakónus, Horváth Csaba papnövendék és Ruppert István karnagy a Karácsonyi martirológiumot énekelte, amely felsorolja az üdvtörténet és a világtörténelem fontosabb eseményeit a világ teremtésétől kezdve az Egyiptomból való kivonuláson át – megemlítve Róma alapítását – Octavianus Augustus császár uralkodásának 42. évéig, amikor a béke a földön helyreállt. Jézus „fogantatása után kilenc hónappal születék Szűz Máriától a júdeai Betlehemben, és emberré lőn.”

A székesegyház hét harangjának ünnepélyes zúgása jelezte a szentmise kezdetét. A körmenet elején egy diakónus hozta a gyermek Jézust ábrázoló szobrot, amelyet a szentély bejáratánál lévő betlehembe helyezett.

A szentmise bevezetőjében úgy fogalmazott a Veres András megyéspüspök, hogy nem csak emlékezni akarunk, hiszen azt már megtettük otthon. Szeretnénk találkozni az Egyház közös imádságában, a szentmisében a közénk született Isten Fiával. Ezzel a vággyal a szívünkben legyünk igazi lelki közösséggé, mert aki szívét kitárja, Jézus lakást vesz benne.

A szentbeszéd elején az elhangzott ószövetségi olvasmányra utalt a püspök: „A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát” (Iz 9,1). Hallottuk az evangéliumban, hogy ez a jövendölés beteljesedett Jézus születésekor a betlehemi éjszakában. „Az Úr dicsősége ragyogta be a pásztorokat” (vö. Lk 2,9). A próféta nemcsak azt fogalmazta meg jövendölésében, hogy elérkezik a Messiás, hanem azt is, hogy Ő vet véget a bűn sötétségének.

Őszintén tegyük fel a kérdést: oszladozik már bennünk is a sötétség? Éltünk-e a lehetőséggel, hogy Jézus megváltásának érdeméből, a szentgyónásban megszabaduljunk a bűntől és felragyogjon szívünkben az Úr világossága?

Sokan ünneplik Jézus születését, de úgy tűnik, nem mindenki akarja is, hogy bekövetkezzék az a változás, megújulás az életében, amit Jézus hozott minden embernek. Sokan nem ismerik fel azt a fényt, amit Ő hozott el a világba. Lehet, hogy pusztán emberi elképzelések okán nem találnak rá. Például a napkeleti bölcsek is ott keresték az újszülött királyt, ahol ők maguktól gondolták, a királyi palotában. Vagy egy önmagába zárult vallási elképzelés is eltéríthet attól, hogy megismerjük Jézust. Miként a napkeleti bölcsek is Heródesnél érdeklődtek a Gyermek születése felől, s bár az uralkodó azonnal kérette az írástudókat, akik emlékeztek valamiféle próféciára, amely szerint Betlehemben kell születnie a Messiásnak, de ők maguk nem indultak el. Több oka is lehet tehát annak, hogy nem jut el mindenki Krisztushoz, bár megünnepelte Jézus születését.

Szükségünk van arra, hogy szemléljük az Istengyermeket a betlehemi jászolban, hiszen akik figyelnek rá, róla gondolkodnak, tanítását fontolgatják, egészen biztosan felismerik benne a Messiást.

Egy lelki író szerint ne zavarjon meg bennünket az istálló látványa, mert Isten ilyen alázatos, hogy az állatok szálláshelyén születik meg. Csak akkor jutunk el a Gyermek megismeréséhez, ha mi magunk is elég alázatosak tudunk lenni. Ma a legtöbb embert a gőg és önelégültség tartja távol Krisztustól. Ezért mondja Loyolai Szent Ignác is, hogy szegény, méltatlan szolgaként szemléljük őt a betlehemi istállóban, akkor egészen biztosan fel fogjuk Őt ismerni, találkozni tudunk vele.

Egy kedves olasz történetet is megosztott a főpásztor. Az angyali jelenés után a pásztorok ajándékokkal érkeztek a gyermekhez, ám volt egy nagyon szegény pásztorfiú is köztük. Ő üres kézzel ment a betlehemi jászolhoz. Miközben a többi pásztor ajándékait adta át a Szűzanyának, ez a szegény pásztorlegény csak csetlett-botlott ott a sürgés-forgásban. Szűz Mária, miközben az ajándékok átvételével volt elfoglalva, körbenézett, hogy ki tudna segíteni neki. Így az üres kézzel ott álldogáló pásztorfiúnak adta oda a csecsemő Jézust, hogy tartsa, amíg ő az ajándékokat elrendezi.

Ennek a bájos kis történetnek nagyon fontos üzenete van.

Ha megtisztítottuk szívünket a bűntől, vagyis immár üres kézzel állunk a Gyermek előtt, akkor egészen biztosan találkozni is tudunk Vele.

Ha a szívünk tiszta, és kezünkkel nem kapaszkodunk már semmibe, akkor a Szűzanya nekünk is karunkba adja a Gyermeket.

Jézus egész életével és tanításával az Atya minden ember iránti szeretetéről akar meggyőzni bennünket, mert Isten szeretete nem változik irántunk.

Ő szünet nélkül szeret minden embert, még akkor is, ha néha úgy érezzük Isten elhagyott bennünket.

A költő is valami hasonlót érezhetett, amikor ezt írta:

Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten. (Gárdonyi Géza: November)

Hányan mondják: Isten elfeledkezett rólam, magamra hagyott. Ennyi küzdelem közepette hol van az Ő ereje? Testvérek! Isten mindig velünk van, mindig a segítségünkre siet, de kérdezzük meg önmagunktól, hogy mi mindig nyitottak vagyunk-e feléje? Készek vagyunk-e mindig a tanítása szerint élni? Mert ami bajok ránk következnek, azok mindig a bűn következményei. Vagy a magunk, vagy mások bűnei miatt jutnak el hozzánk a szenvedések.

Azt kívánom minden Kedves Testvéremnek, akik itt vagyunk és imádkozunk a Betlehemi Gyermek előtt, legyen részünk annak az üres kezű pásztornak az élményében. Fogadhassuk lelkünkbe az Isten Fiát. Ő azért jött, hogy meggyőzzön minket a Menyei Atya szeretetéről, akinek egytől egyig fontosak vagyunk – zárta szentbeszédét a főpásztor.

A szentmise végén a megyéspüspök apostoli áldásban részesítette a jelenlévőket.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír