– Püspök atya, egy miniszteri rendelet alapján szeptember 15-étől csak az szakíthatja meg a várandósságát, aki meghallgatta magzata szívhangját. Hogyan fogadta a magzat életesélyét javító intézkedést?

– Ma már senki számára sem kétséges, hogy az élet a fogantatással kezdődik. Ezért a megfogant emberi élet annak természetes befejeződéséig védendő. Napjainkban, amikor gyakorivá vált az abortusz, sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mi is történik e műtét alkalmával. Véleményem szerint az új miniszteri rendelet által – hogy

az édesanyák meghallgassák a szívük alatt hordott gyermek szívhangját – bizonyosságot szerezhetnek arról, hogy egy önálló élettel bíró emberi életet hordoznak.

Ez érzelmileg remélhetőleg megérint minden ilyen súlyos döntés elé kerülő édesanyát, aki ennek hatására eláll korábbi szándékától. Inkább más utat keres a számára váratlanul érkezett élet megmentésére és felnevelésére. Például nagyon sokan várakoznak hosszú évekig örökbefogadásra, akik egészen biztosan szívesen fogadják be családjukba ezeket a gyermekeket. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az abortusz semmiképpen sem lehet a születésszabályozás eszköze.

– A rendelet szerint a szívhangot a várandós nőnek kell meghallgatnia. A gyermekáldás azonban egy párkapcsolat révén fogan meg. Fontos hangsúlyozni a férfi felelősségét, jelenlétét ebben a helyzetben is?

– Feltétlenül, hiszen egy ilyen súlyos döntés terhét nem hordozhatja csak az anya, az apának legalább akkora a felelőssége, mint az anyáé. Lehet, hogy egy következő lépésben arra is kitérhetne a szabályozás, hogy az apát is bevonják ebbe az eljárásba.

Tapasztalatom szerint az apák egy ilyen helyzetbe került anyának reményt és megerősítést tudnak adni, ha együtt vállalják a gyermek felnevelését.

Ezért az anyák soha ne hagyják ki őket a döntésből.

– Sokan azt mondják az abortuszkérdés körüli vitában, hogy „az én testem, az én döntésem”. Miért elhibázott érvelés ez Egyházunk tanítása alapján?

– Ha e kijelentés tartalmába valaki józanul belegondol, akkor rádöbben arra, hogy állítása teljesen abszurd. Ennek a gyermeknek az anya életfunkcióira támaszkodva, de mégis önálló vérkeringése és önálló szervezete van. De csak ha azt tekintjük, hogy lehet, hogy a gyermek fiú, akkor máris rádöbbenhetünk arra, hogy valótlan az állítás, hogy az a gyermek az anya teste. Sokakat megtévesztenek ilyen alaptalan, hangzatos frázisokkal. Akik inkább hajlanak az abortuszra, azok hajlamosak ezekkel védekezni.

– Mindig nagy várakozással nézünk a népszámlálások elé, kíváncsiak vagyunk az eredményekre, a „látleletre”. Miért fontos megvallanunk vallási hovatartozásunkat?

– Népszámlálásra csak ritkán kerül sor – nálunk tízévente –, de az ebből nyert információkra nagy szüksége van mind az államnak, mind az egyházaknak. Nem kétséges, hogy az egy személyes állásfoglalás, amikor megvalljuk az Egyházhoz tartozásunkat.

Valójában ez egy hitvallás és tanúságtétel arról, hogy számunkra a vallásosság nem pusztán egy szokás vagy hagyomány, hanem az Istenhez való tartozás.

Vagyis egy személyes kapcsolat és elköteleződés Jézus és az ő Egyháza mellett. Ezért van rendkívüli jelentősége annak, hogy megvalljuk-e Őt az emberek előtt, mert ígérete szerint akkor Ő is megvall bennünket az Atya előtt. Ez a tanúságtétel a mi országunkban jelenleg nem jár különösebb áldozattal, de tudjuk, vannak nem is távoli országok, ahol ez a hitvallás vértanúsággal is párosulhat.

Kérünk tehát mindenkit, hogy a Katolikus Egyházhoz való tartozását (azon belül római vagy görögkatolikus) bátran vállalja a népszámlálás alkalmával.

Most amikor ez különösebb áldozatok nélkül is megtehető, tegyük meg, mert ez erősítheti bennünk az Isten iránti szeretetet, amelyet lehet, hogy máskor nehezebb körülmények között kell megvallanunk.

– A püspöki konferencia elnökeként járva az országot milyennek látja a covidjárvány után a hazai katolikusok elkötelezettségét?

– Kétségtelenül a covidjárvány alatt sokan hozzászoktak, hogy rádión vagy televízión keresztül kapcsolódjanak be a szentmisébe. Ez dicséretes magatartás, de csak a rendkívüli helyzetben jelenthetett egyfajta lehetőséget a közösséggel együtt imádkozni.

Számunkra a szentmise nem pusztán egy igehallgatás, hanem feltételezi a személyes részvételt, a szentáldozáshoz járulást is.

Ezért szorgalmazza Egyházunk, hogy minden katolikus vasár- és ünnepnapokon vegyen részt a szentmisén. A közösség megtapasztalása is nagyon fontos számunkra, de még fontosabb a szentségi Jézussal való személyes találkozás. Tapasztalatom szerint az előttünk álló időben még sokat kell erről beszélnünk, és meggyőzni hittestvéreinket arról, hogy a szentmisén való személyes részvételt – hacsak nem betegség vagy előrehaladott öregség miatt – semmi sem helyettesítheti. Reméljük, pusztán a szentáldozás és a közösség hiánya is sokakban újra felébreszti a templom utáni vágyat.

– Korunkban felértékelődhet a hit, az erkölcs szerepe a társadalomban. Hogyan tudjuk hatékonyan megvallani keresztény hitünket a szakralitással alig találkozó embertársaink felé?

– Érthetően ennek sokféle módja van, és nem lehet általánosságban meghatározni a mindenki felé eredményes tanúságtétel módját.

Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy ezt nem annyira szavakkal, mint inkább személyes tanúságtétellel érhetjük el.

Péter apostol szavai juthatnak eszünkbe, aki azt mondta: „legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek…” (1Pt 3,15–16) Ez értelemszerűen feltételezi, hogy az illető élete valami olyan evangéliumi sajátosságot mutat, amely a másik emberben érdeklődést vált ki.

– A népszámlálás jó alkalom lehet arra, hogy ismét végiggondoljuk hívő életünk alapjait. Akár belső lelki megerősödést is hozhat az előttünk álló időszak, az online vagy a kérdezőbiztosoknak adott feleleteink átgondolása…

– Reményeim szerint a legtöbb katolikus számára nem jelent kétséget és nem igényel hosszas megfontolást, hogy megvallja vallási hovatartozását. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne venné komolyan ezt a tanúságtételét. Akik pedig csak megfontolás után döntenek a megvallás mellett, azok számára lehetőség arra, hogy átgondolják Istennel és az Egyházzal való jelenlegi kapcsolatuk állapotát. A ’70-es években a Vigilia folyóirat megkérdezett néhány közismert embert Krisztusba vetett hitéről, s emlékszem, volt köztük olyan, aki nagyon hálás volt a kérdésért, mert újra elgondolkodhatott azon, hogy hol tart vallásosságában.

Kívánom, hogy mindnyájan megértsük e hitvallás jelentőségét, és bátran, örömmel, vonakodás nélkül valljuk magunkat katolikusnak!

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír