„Végemben a kezdet” – az embernek óhatatlanul eszébe jutnak T. S. Eliot Négy kvartett című nagyszabású költeményének szavai, amikor kezébe veszi II. János Pál utolsó enciklikáját, a 2003. április 17-én kiadott Ecclesia de Eucharistiát. A pápa első körlevelében ugyanis gyakorlatilag már ugyanígy elhangzottak azok a szavak (Ecclesia vivit ex Eucharistia), amellyel az utolsó körlevele kezdődik (Ecclesia de Eucharistia vivit). Karol Wojtyła megválasztásától fogva készült a harmadik évezred elérkeztére, és az új évezred első körlevelében visszatekintett pápasága első enciklikájára.

Szerény és rövid az utolsó körlevél, annak az embernek a műve, akit betegsége lassan már megfosztott a szavaktól és a testi erőtől, annak az embernek az írása, aki teljesítette feladatát, átvezette az Egyházat az új évezredbe,

külső és belső reformok sorát vitte végbe, és egy egész világ atyja lett, most pedig bemutatja, miből élt a megelőző két és fél évtized péteri szolgálata alatt, s milyen életforrást állít az egész Egyház elé.

A megelőző huszonöt évben a pápa az emberiség nyomorúságainak és problémáinak belső terében élt, mondta róla Jean-Marie Lustiger, de utolsó két évében, amikor testi ereje egyre fogyott, még mélyebb kapcsolatba került az emberiség kínjaival, mint akkor, amikor ereje teljében volt. 2005. április 2-án este hét órakor titkára néhány más lengyel püspökkel és pappal misét kezdett celebrálni Karol Wojtyła betegágyának közelében, aki a kórházból még visszatért a Vatikánba, hogy „Szent Péternél” haljon meg. Az evangéliumban a feltámadt Krisztus köszöntötte tanítványait („béke veletek”), és Stanisław Dziwisznek még sikerült a haldokló pápa ajkai közé helyeznie Krisztus néhány vércseppjét, mielőtt fél tíz után hét perccel megállt volna a szíve.

„Végemben a kezdet…” A szent pápa utolsó enciklikájában még összesűrűsödik mindaz, ami kezdettől fogva feledhetetlenné tette két és fél évtized írásait és cselekedeteit.

Megjelenik a költő, aki azon tűnődik, lehetnek-e még Jeruzsálemben olyan olajfák, melyek tanúi voltak Jézus gyötrelmének a kertben.

Megjelenik a szemlélődés mestere, aki arról beszél, hogy Jézus Krisztus legbiztosabb földi jelenlétét, az Eucharisztiát szemlélve érzékennyé válunk jelenlétének sokféle egyéb világbeli formájára. Megjelenik a történelem embere, akinek nagyon fontos, hogy az Eucharisztiában az egész történelem összesűrűsödik és megkapja az értelmét. Találkozunk a szláv emberrel, aki először egy bizánci szerzőtől, a 14. századi Nikolaosz Kabaszilasztól idéz, és szeretettel megemlékezik az ikonfestő Andrej Rubljovról.

És hogy is ne találkoznánk a filozófiai és művészi érzékenységű Karol Wojtyłával, akinek oly sok mondanivalója van a szépségről!

De nemcsak a lengyel pápa arca vehető ki a Krisztus arcának keresésére vállalkozó körlevélben, hanem szellemének egész tágassága is. Eszébe sem jut, hogy az Eucharisztiát az egyéni vallásosság és az egyéni lelki élet szférájára korlátozza. Az Eucharisztiának kozmikus dimenziója van, emeli ki már a körlevél elején (8), sőt a kozmoszon túlnyúló kiterjedése, hiszen összekapcsol minket a mennyei Egyházzal (19). Természetesen magát a földi Egyházat is közösségbe vonja, s megjeleníti belső lényegét, olyannyira, hogy a hívő emberek az oltárra tekintve a saját misztériumukat látják, az oltárból részesedve saját misztériumukat veszik magukhoz (40).

A kozmosz hatalmas kiterjedése és szentek közössége azonban még kevés lenne a valódi tágassághoz. Az Ecclesia de Eucharistia igazi ereje és komolysága abból fakad, hogy behatol Jézus Krisztus belső világába, s mintegy belülről szemléli tárgyát. Az Eucharisztiában elsődlegesen nem rólunk van szó, az Eucharisztiában elsődlegesen Jézus és az Atya kapcsolatáról van szó, arról a Szentlélekben élő kapcsolatról, amelyen belül az Eucharisztia elsődlegesen az Atyának szóló ajándék (13), s ezért az Atyával létesít közösséget (34).

Jézus szemlélése, Jézus megértésének vágya és a Jézus iránt táplált szeretet húzódott a mélyén Karol Wojtyła megelőző huszonöt évének, és senki ne gondolja, hogy ebből a figyelemből és szeretetből csak olyan dolgok fakadtak, amiket már úgyis ismerünk.

Nem. Ahogyan már az első enciklika, a Redemptor hominis elénk állította a magányos Jézust, akiről ritkán beszélünk, úgy a későbbi körlevelek is elénk állították a Fiú megtestesülése által a kozmosz nyelvén hozzánk szóló, minden létezőből hozzánk beszélő Istent, s nem kevésbé szokatlan az Ecclesia de Eucharista Krisztusa sem, akit nemcsak mi veszünk magunkhoz, de ő is magához vesz minket a szentáldozásban (22).

„Végemben a kezdet…” Az Ecclesia de Eucharistia még sok minden mást is felelevenít, ami kezdettől fogva fontos volt a szent pápának. Feleleveníti XIII. Leó alakját, aki oly sok körlevelében volt viszonyítási és támpont számára, és aki szintén pápaságának huszonötödik évében adta ki az Eucharisztiáról szóló enciklikáját. Hosszasan kitér Mária alakjára, aki egyik körleveléből sem hiányzott, s ezúttal is a történelem „első tabernekulumaként” jelenik meg, még jóval az utolsó vacsora és minden apostoli folytonosság előtt.

„Végemben a kezdet…” Ahogyan II. János Pál az Egyház és a világ egész életének forrásáról gondolkodott 2003 áprilisában, már fokozatosan alászállt a betegség és a halál sötét völgyébe. Földi életének vége azonban kétféle kezdetet is rejtett magában.

Megkezdődött végérvényes és sérthetetlen élete, a szentség valódi életteljessége, amely már előrevetülve mindenki szemében igazi atyává, határozott, de irgalmas atyává avatta, olyan férfivá, amilyenből mintha egyre kevesebb lenne korunkban.

És megkezdődött emlékének továbbélése azokban, akik személyesen ismerték, vagy csak később ismerkedtek meg vele. Mindannyian tudjuk, hogy amint a művészet klasszikusait és a történelem nagyjait az a veszély fenyegeti, utólag simára csiszoljuk érdességeiket és lekerekítjük nem is olyan kerek alakjukat, az egyházi élet nagyságai is könnyen sablonná merevedhetnek utólag.

Élete során II. János Pál sokszor keltett megrökönyödést másokban, és sokszor rúgott fel alapvető szokásokat: nem Ferenc pápa volt az első „rakoncátlan” a Vatikánban.

Már azzal is megdöbbenést keltett, ahogyan közszemlére állította saját testi leépülését, s akkor a többi újszerű gesztusáról még nem is beszéltünk.

Nagy a veszélye annak, hogy II. János Pál is csiszolt, lekerekített, ártalmatlanított alakja lesz az egyházi emlékezetnek. Aki azonban időnként kézbe veszi az enciklikáit, ellen tud majd állni ennek a kísértésnek.