Ki a szegények és árvák anyja volt,

Erzsébet, a szent asszony haldokolt

A szép királylány, az egykor oly dús,

Úgy távozik most, mint egy árva koldus.

2.

A jó magyar föld volt szülő hona,

S Thüringiának lett nagyasszony.

Wartburgnak lakta büszke ormát,

Pompában élt ott férje oldalán.

Nézhette a vitézi tornát,

S merenghetett a dalnokok dalán,

De jobb szerette a setét

Kápolna néma rejtekét.

Szegények közt kincsét elosztogatta,

Bíborpalástját vén koldusra adta.

S gondolva Jézus drága, szent sebére,

Bélpoklosokhoz is betére.

Fekélyüket tisztára mosta,

S vígasszal lelküket beharmatozta.

Sanyarta testét, böjtölt, vezekelt

De férje mellett paripára kelt,

S mint májusi éj, úgy fénylett, mosolygott,

Az élete szent volt, hálás, szíve boldog..

3.

Hű szerelemmel csüngött hős urán,

De elrabolta azt a sír korán.

Erzsébet sóhajtott: a fény minek?

Meghaltam én a föld örömeinek.

Daróc ruhát öltött, s hol ott, hol itt,

Csak járta a szegények kunyhóit.

Felzendült erre a kevély rokonság,

,,Meddig tart még ez a kegyes bolondság?

Menjen, ha tetszik, koldusok közé".

S az úrnőt a várból kiüldözé.

Erzsébet ment: Ó hála Jézusom,

Itass epével, hogyha szomjazom.

Te fényes arcú égi vőlegény,

Szegény valál, most már én is szegény.

Font, úgy kereste szűkös kenyerét,

Árváknak adta annak is felét.

Munkába lelte a hajnal, s az est,

Nem bírta ezt soká a gyönge test.

,,Ó drága Jézusom, kebeledre vágyom"

Fohászkodott a bús, halálos ágyon.

4.

Az úr testét Konrád pap elhozá,

S a bűntelent bűntől feloldozá.

Alig nyílt már a haldoklónak ajaka,

Hogy tőle a szent ostyát elfogadja.

Feküdt, hunyt szemmel, némán, mereven,

Talán már nem is eleven.

Konrád Erzsébet sárga homlokát

Megkente szent olajjal. .Már tovább

Nincs mit keressen, Távozott a pap

A haldoklóval csak két nő maradt.

Apáca ez imát mormolá

S az olvasót szép lassan morzsolá.

Amaz: Erzsébet jó öreg dadája

Magyar föld volt e nőnek is hazája.

Kísérte, mint árnyék, Erzsébetet,

De elverték mellőle, mint ebet.

Most mégis itt van, mert a szeretet,

Midőn a szív a kíntól majd meghasad,

Zsarnoki kénynél is hatalmasabb.

5.

Csodásan enyhe volt az őszi lég,

Sárgult a lomb, de nem hullott le még,

A déli nap sugara szabadon

Áradt be a nyílt ablakon.

Aranykévében hullt a fény,

Megállt a haldokló fején,.

S mint égi jel, jóslat gyanánt, előre

Glóriát festett a drága főre.

Ekkor, ragyogva, mint a napsugár,

Beröppent egy fényes madár,

Oly biztosan jött, mintha otthonába

S lábától leszállt az ágynak oszlopára.

Kíváncsian forgatá elébb

Okos kis bársonyos fejét,

Majd rákezdett egy csodabájú dalra

Elámult az apáca és dajka.

Betelni nem tudtak vele:

Nem zengett még így fülemile.

Balzsam e hang szívnek és fülnek,

Így tán csak az angyalok hegedülnek.

Az üdvözült sereg hall íly zenét ...

A haldokló ím felnyitá szemét,

Csodák csodája, csak felült,

Az arca boldog és derült,

S feje fölött aranyló napsugárral

Dalolni kezdett, versenyt a madárral.

6.

Elbűvölé az apácát az ének,

Hanem a szó oly idegen fülének.

Átszellemülve suttogott a dajka:

,,Magyar dalt zeng a szentem ajka".