Ványa egy kis faluban élt szüleivel a régi Oroszországban. Apja a falujuktól három kilométerre dolgozott egy szénbányában. Ványa naponként vitt meleg ételt neki.

Mikor a kisfiú apjához érkezett, ő letette szerszámát, aztán mindketten elvonultak a bánya közelében álló öreg pajtába, hogy egyedül lehessenek az étkezésnél, mert az ebédszünetben szívesen beszélgettek egymással.

A hideg évszakban az apa nem engedte ebéd után fiát egyedül hazamenni. Ványa legtöbbször a pajtában maradt, és ott várta meg apját, míg befejeződött munkaideje. Utána együtt tértek haza anyjához.

Újra tél volt. Vastag hó borított mindent. Jeges szél sepert végig a végtelen fehér hótakaró felett. Az anya elkészítette apa számára az ételt. Ványa pedig szedelőzködni kezdett, hogy a bányához induljon. Nem nagyon volt ínyére, hogy a nagy, formátlan pufajkát felvegye, mert úgy érezte magát benne, mint egy vénember. Anya viszont ismerte a hóviharokat, amelyek könyörtelen erővel száguldottak végig a védtelen síkságon.

- Ha nem veszed fel a kabátot, akkor itt maradsz, anélkül nem engedlek el. Akkor apa ma nem kap meleg ételt.

Nem sokkal ezután a fiú útnak indult. Milyen boldog volt, hogy vastag kabátját mégis felvette! Ilyen viharos, metsző hidegben még nem volt része. Váratlanul havazni kezdett. A hópelyhek egyre sűrűbben kavarogtak. A kisfiút csaknem teljesen beborította a hó. Nehezen lihegve haladt előre, óvatosan, hogy a helyes utat el ne tévessze.

Egy idő múlva Ványa már alig vonszolta magát. Nyugtalan lett. Régen a bányához kellett volna érnie! Eltévedt talán? Újra meg újra körülnézett. De olyan sűrűn esett a hó, hogy már nem is látott, és becsukta a szemét. Imádkozott. Ismerte Jézus Krisztust, mint Urát és Megváltóját, és bízott benne! Így könyörgött:

- Kedves Úr Jézus! Te látsz engem. Látod, hogy eltévedtem, és nem látom a helyes utat. Látod, mennyire havazik, és milyen egyedül vagyok. Légy segítségül!

Azután tovább lépegetett anélkül, hogy tudta volna, hová visz az út.

Kis idő múlva magas, sötét halom bukkant fel előtte. A fiú közelebb érve látta, hogy szénakazal. Kimerülve odabújt, hogy a hóviharban védelmet találjon. Úgy vágyott nyugalom, meleg és védettség után!

Megdermedt kezével szinte öntudatlanul üreget kapart a szénába. Egyre lázasabban dolgozott. Néhány perc múlva már akkora volt a mélyedés, hogy elfért benne. Betolta apja ételhordóját, utána ő is bebújt. A nyílást szénával elzárta. Csillapította éhségét apja ételével, megköszönte az Úr Jézusnak ezt a menedéket, s néhány perc múlva mélyen aludt.

Az apa ezen a napon hiába várta az ebédet. Mikor este hazaért, kissé bosszús volt.

- Hol van Ványa? Miért nem kaptam ennivalót? Meleg étel nélkül hogy végezzek ilyen nehéz munkát?

Felesége megdöbbenve nézett rá, úgy kérdezte:

- Nincs veled a fiú? Ványa nélkül jöttél haza?

Bizonygatta férjének, hogy az ételt aznap is elkészítette és elküldte Ványával. A szülők tanácstalanul néztek egymásra. Hol lehet gyermekük? Valami baj érhette? Talán megfagyott és holtan fekszik a magas hó alatt? Szorultságukban befordultak szobájukba, és térdre borultak. Együtt könyörögtek mennyei Atyjukhoz a gyermek megmeneküléséért.

Ványa apja a szomszédokkal a fiú felkutatására indult. Órákon át keresték, de nem találták. A gyereknek teljesen nyoma veszett. A faluban már elsiratták: - Szegény kis Ványa!

Harmadnapon szán érkezett a faluba, és megállt Ványa szüleinek háza előtt. Vidám csengők csilingeltek a lovak kantárján. A szánból Ványa ugrott ki, és besietett a házba. Anyját viharosan átölelte, aztán mesélni kezdett. Védett, meleg fészkében, a szénakazalban csaknem két teljes napon át aludt. Apja étele őrizte meg az éhezéstől. Miután a hóvihar elült, kijött a szénakazal gazdája, hogy állatainak takarmányt vigyen. Így bukkant rá a kisfiúra.

Isten ma is tesz csodát!

„Mily bőséges a Te jóságod, amelyet fenntartasz a téged félőknek, és megbizonyítasz a tebenned bízókon az emberek fiai előtt!”

Zsoltárok: 31: 20.