A következő levél Dan Taylor: Levelek gyermekeimnek c. könyvében jelent meg (InterVarsity Press, 1989). Dan fiának, Matthew-nak írja a levelet.

Kedves Matthew!
Amikor hatodikos voltam, „kiemelkedő sportoló" díjat kaptam. Okos, atléta-alkatú, szellemes, jóképű és hihetetlenül kedves voltam.
Sajnálatos módon ott volt azonban Owens kisasszony is, mint tanárhelyettes. Ő volt Jenkins tanár úr segítsége. Tudta azt, hogy bár okos és kedves voltam, azért volt még egy-két dolog, amiben változnom kellett.

Az általános iskolában elvárt dolog volt, hogy táncolni tanuljunk.
Valahányszor táncórára mentünk, mindannyiszor megismétlődött ugyanaz a szörnyűség: a fiúk felsorakoztak az ajtóban, majd egymás után választottak egy-egy lányt táncpartnerül. A lányok ezalatt a padban ültek. Ahogy kiválasztották őket, felálltak, és csatlakoztak azokhoz, akik ebben a kegyben részesítették őket.
Hidd el nekem, a fiúk nem szerették ezt - legalábbis én nem. De képzeld csak magad a lányok helyébe! Gondolj bele, milyen arra várni, hogy kiválasszanak! Milyen azt látni, hogy kit választanak előtted! Milyen azon izgulni, nehogy olyan valaki válasszon, akit ki nem állhatsz! Attól rettegni, hogy egyáltalán kiválaszt-e valaki!

Képzeld magad Mária helyébe! Nem volt szép, sem túl okos. Kedves volt, de akkoriban ez nem volt elég. Kiskorában gyermekbénulása volt és egyik karját esetlenül tartotta, egyik lábával valami baj volt, ráadásul még egy kicsit kövér is volt.
Owens kisasszony egy napon félrehívott, és így szólt hozzám: „Dan, szeretném, ha a következő táncórán Máriát választanád!" Ez annyi volt, mintha azt kérte volna, hogy repüljek el a Marsra.
„Még hogy én ne a legjobb, legcsinosabb, legnépszerűbb lányt válasszam, amikor rám kerül a sor?!"
Owens kisasszony azt is mondta, hogy egy kereszténynek ezt kell tennie. Rögtön tudtam, hogy nekem végem van.
Végem, mert tudtam, hogy igaza van. Jézus is pontosan ezt tette volna.

Gyötrődtem. Ha most Máriát választom, búcsút inthetek annak a vonzó képnek, amit magamról, mint vagány srácról kialakítottam.
Eljött a nap, amikor újból négyes tánc következett. Ha Isten szeret engem - gondoltam magamban, - akkor megadja, hogy én legyek az utolsó. Akkor nem kelt nagy feltűnést, ha Máriát választom. Azt fogom tenni, ami helyes, és semmibe sem kerül nekem.
Kitalálod-e, hová kerültem? Valamilyen oknál fogva Jenkins tanár úr a sor elejére állított. Ott álltam, a szívem hevesen kalapált, most már tudtam, hogyan érezheti magát némelyik lány.
A lányok tekintete felém fordult, néhányan mosolyogtak. Ránéztem Máriára, s azt láttam, hogy félig-meddig hátrafordult, és fejét lehajtva a padot nézte. Ekkor megszólalt Jenkins úr:
- Nos, Dan, válaszd ki a táncpartnered!

Emlékszem, úgy éreztem, mintha valahol nagyon messze lettem volna. Hallottam a saját hangomat megszólalni: „Máriát választom."
Még ma is élesen látom magam előtt Mária arcát. Felemelte a fejét, és arcán, amit egyszerre öntött el a pír az örömtől, a meglepetéstől és a zavartságtól, az öröm hamisítatlan kifejeződése, sőt, büszkeség volt látható. Olyan tiszta volt mindez, hogy el kellett fordítanom a fejemet, mert tudtam, hogy nem érdemeltem meg.
Mária odajött, karon fogott, ahogyan tanítottak bennünket, és úgy jött mellettem a beteg lábával és egyéb hiányosságaival, akárcsak egy hercegnő.
Mária velem egyidős. Azután az iskolai év után soha többé nem láttam. Nem tudom, hogyan alakult az élete azóta, vagy mit csinál. De merem remélni, hogy legalább egy napról kellemes emléke maradt a hatodik osztályból. Tudom, hogy nekem igen.

* * * * *

Most adventben még inkább válasszuk mi is a számunkra kényelmetlenebbet, ami több lemondással jár, ahol több áldozatot kell hoznunk szeretteinkért, másokért.