„A következő történet forgatókönyvét az élet írta, de elleshető, másolható, egyszerűségében könnyedén megvalósítható, és a várható sikerre való tekintettel korlátlan számban ismételhető” – fogalmaz összefoglalójában Heininger Ferenc.

A nagymarosi egyháztanács címlistáján májusban az alábbi levél szaladt körbe: „Párizsi éveim alatt találkoztam egy érdekes szokással, melynek vacsora fehérben volt az elnevezése. Abból állt, hogy egy előre meghirdetett nyári este összejöttek vacsorázni  az emberek, szerte az egész városból. Mindenki hozta a motyóját, ételt, italt, camping széket, asztalt, és illett fehér öltözetben megjelenni az eseményen. Amikor ott voltam, a Notre Dame előtti tér teljesen megtelt, hihetetlen élmény és látvány volt. Mit szólnátok valami hasonlóhoz? A találkozás volna a fontos. Az, hogy egy este a város együtt vacsorázik, barátkozik. Nem kell különösebb szervezés hozzá, hisz mindenki hoz mindent. Mit gondoltok?” – írta Gáspár István atya, Nagymaros plébánosa.

A képviselőtestület a következő esedékes ülésen napirendre vette, majd megtárgyalta a felvetést, és úgy döntött, hogy az egyházközség még a nyáron megszervezi, életre hívja a rendezvényt.

Így született a Vacsora Fehérben – Nagymaroson. „Mert fontos, hogy a város apraja–nagyja együtt töltsön egy estét függetlenül vallási, politikai, akármilyen hovatartozásától. Fontos, hogy ne csak az árvíznél, a gátakon alkossunk nagy közösséget, hanem egy más helyzetben is találkozzunk, ismerkedjünk, és jól érezzük magunkat” – fogalmaz Heininger Ferenc.

Az előkészületekről a következőképpen tájékoztat: egy jól elhelyezett hírverő anyag a városi lapban és a plébánia honlapján, többszöri intenzív köröztetés a helyi egyházközségi címlistákon, kellő időben néhány figyelemfelkeltő plakát elhelyezése a város közterein és a plébános kedvcsináló hírverése a vasárnapi misék végén – ennyi szükségeltetett mindössze.

Az önkormányzat engedélyével a város leghangulatosabb terén rendezhették meg a vacsorát: július utolsó szombatján este fél 9-kor csaknem 250 ember ült a Fő téri gesztenyefák alatt hófehér ruhában, elegánsan terített, gyertyával, virágcsokorral díszített fehér asztaloknál kedélyesen, önfeledten beszélgetve. Gyerekek, felnőttek, családok, szomszédok, az egyházközség tagjai, a város templomba nem járó polgárai, helybéliek és éppen itt nyaraló idegenek.

Az est folyamán nem történtek kísérletek szelíd formában való térítésre, nem hangzottak el jól kiválasztott, éppen ide illő bibliai idézetek, nem éltek át „erőszakot” mindazok, akik elhitték, hogy ez az este valóban nem több, mint egy jó alkalom a település polgárainak az együttlétre.

Pedig több volt annál: a város római katolikus közössége, lelkipásztorával az élen egy alkalomra kivonult a templomból – a templomba zárt közösségi mivoltából – a város főterére, hogy eredeti módon, szelíden, kedvesen ajtót nyisson világiasabb testvérei felé. Ez az este nem volt egyéb a Nagymarosi Egyházközség részéről, mint egy néma evangelizáció. Meglehet, többet ért minden kimondott szónál – derül ki Heininger Ferenc beszámolójából.

Magyar Kurír

Képek: Pénzes Géza