Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
         mint neoncsövek, felderengnek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
         betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
         álmodhatnak az égről,
s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
         a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
         a behegedt barázdák,

susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
         a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
         a legallyazott lombok;
– zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
         suhogva kibontod!

Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
         hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
         a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
         azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
         engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
         elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
         tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
         ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
         neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
         s dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását, kagyló-búgását,
         harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
         ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel – nagy dallam!
         Szerelem, kereslek!
Mária! – jászlak meleg aljára vetett
         kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
         mint messiásra – várnak.
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
         a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
         arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
         – nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
         ó, vigyél innen engem!
Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
         az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
         félszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
         e szóra s otthagyják a nyájat;
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
         kalaplevéve csodát várnak.
Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
         Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
         már bennem dudoltál!
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
         s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
         szemet homályosító búról.

Mária! – verdesnek arcom körül
         e hangok, mint a lepkék,
s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
         hímpora lep még.

Ha hallgatok is, – én örökké neved
         susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
         szenteli arannyal arcom.