Jól ismert példázat a talentumokról szóló. Fontos, hogy kamatoztassuk a kapott tulajdonságainkat, a személyesen ránk bízott feladatokat, és tegyük a dolgunkat. Nagyon megfogott a talentumot elásó szolga mondata: „Félelmemben elmentem hát, és elástam a földbe a talentumodat.”

Bronnie Ware ausztrál nővér végstádiumú betegekkel foglalkozik. Éveken át gyűjtötte a haldoklókkal folytatott beszélgetései során, hogy mit bántak leginkább életük végén. Az utolsó hetekben igyekezett arról is beszélgetni velük, van-e valami, amit sajnálnak, vagy bánnak, hogy úgy alakult az életükben, ahogyan. A megbánások között sok viszszatérő akadt, a nővér szerint a leggyakoribb a következő öt dolog volt: Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni! Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat! Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására! Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat! Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek!

Milyen szomorú és tragikus a fenti gondolatokat egy olyan embertől hallani, akinek már nincs lehetősége a változtatásra! Milyen nehéz lehet a sok bárcsakkal szembenézni akkor, amikor a halállal néz valaki farkasszemet! Miért van az, hogy sokan csak akkor jutnak el az őszinte felismerésig, amikor már késő változtatni? A hétköznapokban nekünk nem adódik alkalmunk annak beismerésére, hogy változtatni kellene az életünkön, gondolkodásunkon, jellemünkön? Mennyire jellemző ránk, hogy mi is csak akkor értékelünk valamit, amikor már elvesztettük azt?

Számos oka lehet annak, hogy bátortalanul viselkedünk megannyi helyzetben. Talán a félelem vezérel minket. Esetleg gyáván, megalkuvásokkal éljük az életünket. A kényelemszeretet is nagy úr. Aztán ott vannak még a mindig bevethető önigazolásaink és az önigazságra beállított természetünk: „Miért én változzak, változzon előbb a másik!” A komfortzónánkat sem szeretjük elhagyni, és a dédelgetett sérelmeinkről sem feledkezünk meg. És így tovább… De változtat bármit is az, ha ezeket boncolgatjuk? Ha rájövünk arra, hogy miért is vagyunk olyanok, amilyenek, azzal egyidőben meg is változunk? A szembesülés persze fontos, de ha ezen a ponton megállunk, azzal legfeljebb a büszkeségünket növeljük, hogy milyen okosak vagyunk. Ám a valódi változás nem itt kezdődik.

Hanem ott, hogy levesszük a tekintetünket saját magunkról, és elkezdjük Istent és a másik embert a középpontba állítani, legyen az szülő, barát, testvér, rokon, kedves vagy akár egy idegen. Ameddig a saját gyengeségeinkre, évek vagy évtizedek óta meglévő szokásainkra, félelmeinkre, életgyakorlatunkra, életstratégiánkra koncentrálunk, addig semmi sem fog változni. Legfeljebb azt fogjuk tapasztalni, hogy tehetetlenek vagyunk mindezekkel szemben, és értetlenül fogunk állni a jelenség előtt. Majd szépen lassan hozzászokunk. Egyre halkabban halljuk a lelkiismeret hangját, és egyre erősebben visszhangzik a fülünkben a lemondás, a gyávaság és az önigazolások kacaja. Mígnem egy szép napon majd tőlünk is megkérdezi egy kedves nővér, hogy mit bántunk a legjobban az életünkben. Mit válaszolunk akkor?

A keresztény embernek mernie kell kockáztatni, mernie kell cselekedni! Emlékezzünk mindig: „Az igazi szeretet kizárja a félelmet!” (Nagy Sándor gondolatai nyomán)

Magyar Kurír