Missziós vasárnap van ma. A misszió szó küldetést jelent. Imádkozunk ilyenkor azokért, akik távoli országokba mennek, hogy hirdessék az evangéliumot, gyűjtünk nekik, hogy ezzel is támogassuk a missziós intézményeket, iskolákat, kórházakat. Milyen nagy vállalkozás idegen földön, idegen kultúrában tanúságot tenni Isten szeretetéről! Ugyanakkor megmutatja Isten egyetemes, minden emberre kiáradó üdvözítő tervét. De Krisztus bennünket is küld a másik emberhez, hogy megismertessük vele Jézust. Milyen a mi életünk? Meg lehet ismerni benne Jézust? Fel lehet ismerni benne az irgalmas és bűnbocsátó Istent? Fel lehet ismerni életünkben a szeretettel teli Istent?

A mai evangéliumi szakasz nagy feladat elé állítja hallgatóit, akik az úton örömmel szegődnek az Üdvözítő nyomába. Sokszor elfog bennünket az érzés, hogy milyen jó is lett volna találkozni Jézussal, mennyire más lenne a vallásos életünk, ha láthattuk volna a csodáit, ha tapasztalhattuk volna fizikai közelségét. A mai evangéliumi rész azonban kijózanít bennünket. A tanítványok versengenek, irigykednek, féltékenykednek egymásra. Még ők sem mentesek az emberben lévő ösztönöktől, a hatalom kísértésétől. Pedig a nap minden órájában a Mesterrel vannak. Úgy látszik, nem elég a fizikai közelség, valami más, valami több kell ennél. Jó hallgatónak és megértőnek kell lenni, elmélyülni Krisztus szavaiban, hogy valóban megérthessük tanítását. A két tanítvány, Jakab és János fel sem fogja Jézus szavainak értelmét, azt, hogy Krisztus útja nem a hatalomhoz vezető sikertörténet. Minden alkalommal, amikor a tanítványok nem hallgatják meg Jézus szavát, és a saját gondolataik vezetik őket, eltávolodnak az evangéliumtól, és haragot, viszályt szítanak egymás közt. Mint minden emberben, bennük is ott rejlik, hogy szeretnének a maguk urai lenni, és annyira önállóvá válni, hogy ne legyenek ráutalva senkire, még Jézusra sem. Az evangélium szerint élő emberre viszont éppen az ellenkezője igaz: a tanítvány mindig tanítvány marad, mindig hallgatnia kell a Mester szavait és szem előtt tartania azokat. Bármekkora földi hatalomra tesz is szert, mindig Isten gyermekének, a Mester tanítványának kell maradnia. A hatalmi ösztön mélyen gyökerezik az emberben: bármilyen kis hatalmunk van a családban, a munkahelyen, az egyházi közösségben, nagy a kísértés, hogy rosszul értelmezzük, rosszul használjuk azt, s ez gyakran elkeseredéshez, küzdelmekhez, irigységhez, kegyetlenséghez vezet. De Jézus felhívja a figyelmet arra, hogy ez a világ vezetőire jellemző, és a keresztények között máshogyan kell lennie. Más hatalomnak kell érvényesülnie a mi életünkben, mégpedig a szeretet hatalmának, a szolgálat szellemének. És erről Jézus a saját életével tesz tanúságot: „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másokat, és életét adja váltságul sokakért”. Így kell lennie ennek a tanítványai életében is. Szent Benedek atyánk figyelmezteti az apátot, aki Krisztus helyettese a monostorban: alkalmazkodjon minden szerzetesének jelleméhez, egyedi módon bánjon mindenkivel. Nagy alázat és rugalmasság szükséges ehhez, kellő tapintat és átérző képesség. Imádkozzunk magunkért és elöljáróinkért is, hogy életünkben a szolgáló Krisztus követői tudjunk lenni!

Magyar Kurír